Szombat éjjel: a Museumplein fölött lampionként lebeg az állapotos telihold, elõtte hatalmas marihuánafellegek gomolyognak, mindenki a placcon, mindenki itt akar lenni, megmutatni új frizuráját, barátját, barátnõjét, nadrág-ját, trikóját, nyelvbe-, orrbavalóját, mindenki kacag, az emberek tapicskolnak a saját elragadtatott kedvességükben, a jelenet nagyszabású, de mégis intim. És talán éppen ez a város (egyik) lényege, a világfiasságot a szó legjobb értelmében vett familiaritással elegyítõ szellem, a frenetikus, de sosem melldöngetõ tolerancia. "Amszterdam a megtestesült antimonumentalitás", írja nagyszerû könyvében (Amszterdam. Egy város életrajza, Corvina, 2001) Geert Mak. De ezt vitathatatlanul monumentálisan ûzi, mert "Amszterdam arra büszke, hogy nem büszke".
Nos, ebben a nagyszabásúan kisszabású városban szerepelt a magyar csapat. Fellépése pontosan megfelelt a rendezvény belsõ arányainak: a kissé szerencsétlen nevet kapott Little Budapest a nagy holland fesztivál szélárnyékában, egy
aprócska mellékutcában
kapott helyet. A sarkon egy 15-ös számmal ellátott tábla hirdette dicsõségünket, de hát ezt kevesen vették észre, ha mégis, nehezen tudták azonosítani. Az Uitmarkt holland programja nem volt egetverõ, a különféle sátrakban meglehetõsen egyszínû (fekete), meglehetõsen egyhangú (hiphop) muzsikák dübörögtek, míg a szabadtéri színpadokon közepes és kevésbé közepes dszesszbandák váltották egymást. Szembeötlõ volt a kiterjedt könyvpiac, de Recenzens, mivel egy vak hangot sem ért hollandul, meglehetõsen tanácstalanul botorkált a sátrak között. A nyelvhalál és a zenekarok "motherfucker, you!" kiáltásai elõl a szomszédos Van Gogh Museumba menekült, ahol nemcsak a démoni félfülû, de Edouard Manet tengerrel kapcsolatos vásznait is kirakták egy idõszaki kiállítás keretében, ismét bebizonyítva, hogy az impresszionizmus feltehetõen a perspektíva feltalálásával majdnem egyenértékû fordulatot jelentett a képzõmûvészet történetében. Kiszédülve e mesés termekbõl, betérve a 15-ös számmal megjelölt kis utcába, Rec. máris a magyar rendezvény közepén találta magát. És feltehette a Kosztolányi Esti Kornélját parodizáló kérdést: Mit tapasztalhatott mûvészileg, morálisan és emberileg ebben a szûk straatban az érdeklõdõ holland? Mindenekelõtt Kiss-Pál Szabolcs programnyitó installációját, az egyik oldalsó házra felszerelte az Európai Unió zászlaját, ám fordított színekkel, ezúttal sárga alapon kék csillagokat lengetett a folyvást erõs lökésekben érkezõ németalföldi szél. A magyar helyzet egyértelmû: uniós tagságunk némi irónia nélkül bizonyára elviselhetetlen lenne. Aztán jöttek sorban a fellépõ zenekarok: a Kaláka, a Mûhely, a Wessely Ágnes trió, a Szigony zenekar, a Pánik, végül pedig mindkét este a Dresch-kvartett. Mivel erõsen feltûnt a népies vonal túltengése, a "magyar világzene" túl erõs jelenléte, Rec. nem állt ellen a gonosznak, és Szél-Molnár Gábornak, a program összeállítójának feltette a gyilkos kérdést: "Miért éppen õk kaptak meghívást?" "A válasz egyszerû", válaszolta a hollandul még a hollandok szerint is tökéletesen beszélõ kurátor. "A szervektõl mindössze 75 decibelre kaptunk engedélyt, ez részben meghatározta a meghívottak körét. Továbbá: arra gondotam, hogy ebben az eszeveszett dübörgésben csak valami intim, valami visszafogott programmal lehet feltûnést kelteni. Van még egy újsága a rendezvénynek. Hét évet töltöttem Amszterdamban, és az Uitmarkton mindig azt tapasztaltam, hogy noha mindenki a gyerekeivel érkezik, a kicsinyek unatkoznak, velük nem foglalkozik senki. Ezért kaptak most helyet a gyerekprogramok, megjelent a Kenderkóc Kézmûves Mûhely, amely különféle praktikákra, pél-dául forró köves kenyérsütésre ok-tatja a kicsinyeket."
Meg kell mondani, az ötlet bevált, a németalföldi apróságok nagy gaudiummal vették igény-be a különféle kézmûveskedõ lehetõségeket.
A zenés világban az irodalom meglehetõ-sen háttérbe szorult. Az egyetlen literátus meghívott, Zilahy Péter, akinek Az utolsó ablakzsiráf címû kötete éppen most jelent meg hollandul, az egyik installációs ladikban ülve (ne feledjük: a magyar évad a "Partra, magyar!" névre hallgat) meglehetõsen elveszetten nyomogatta laptopja gombjait. A terv az volt, hogy bemutatja a könyv alapján készült négynyelvû CD-ROM-ot, de hát az erõs napsütésben a képernyõn csak foltokat lehetett látni, és egyébként sem a literatúra napjai voltak ezek Amszterdamban. Itt gondolkodni kellett volna, és ez még Rec.-nek is nehezére esett, pedig õt (részben) ezért szállították oda.
Vasárnap este: az égen továbbra is nagy hasú úr a hold, de az esõ ezúttal jobb formában van, kezdi szétverni a dajdajozókat. A magyar kikötõ zár, és ekkor valami egészen különös és felejthetetlen történik. Zerkula Jánost, a legendás, immár majdnem teljesen
vak gyimesi
hegedûst támogatják fel a színpadra. "Ez az utca bánattal van kirakva" - a hang az utcasarki bluesénekeseké, a hegedû vinnyog és jajong, az egészben van valami õsvilági, mintha a sok vért és könnyet látott bácsi valahonnan a múlt századból, azaz a 19. vastag sara alól énekelne. Mindenki dermedten áll, a katarzis egészen váratlanul jön, a magyar Homérosz után nem lehet megszólalni, véget vetnek a zenének, hazamennek a legények.
- banza -
