A 9. Velencei Építészeti Biennále

Takarásban

Magyarország bemutatkozása

  • Somlyódy Nóra
  • 2004. szeptember 23.

Képzőművészet

A metamorfózis fogalma köré szervezett építészeti biennálén Magyarországot ebben az évben Budapest markáns új épülete, az Erick van Egeraat Associated Architects tervezte Dózsa György úti ING-székház és a magyar pavilonban bemutatott Széptől szépig (és vissza) című kiállítás képviseli. Előbbi az Arsenale nemzetközi tematikus válogatásába került be, utóbbi a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) finanszírozásával, a Műcsarnok szervezésében, Janesch Péter építész kurátori szereplése mellett csúszott félre.

 

A biennále-mainstreamhez tartozó ING-épület egy ház abban a makett-tengerben, mely az Arsenale patinás hajógyári csarnokaiban a formatervezési bravúrnak beillő sztárépítészi munkákat mutatja be. A Giardini, azaz a másik helyszín világát az egyes nemzeti pavilonok nehezen tipologizálható kollázsa határozza meg, amely az aktuális trend szerinti épületek felsorakoztatásából, kísérleti projektek bemutatásából, merészebb, antropologizáló látásmódok felmutatásából és az egyes országok közelmúltbeli építészetének összegzésére tett tisztességes törekvésekből áll.

A villogtatástól a tisztességig nyúló skálát kimerítő kiállítások kontextusában a szeptember 9-én megnyílt magyar kiállítás többszörösen is takarásba került. Mindezért nem csupán a Giardini évszázados fái okolhatók, és az sem elég indok, hogy a magyar szereplések - Bachman Gábor 1996-os kiállítása kivételével - immár hagyományosan kívül esnek a nemzetközi érdeklődésen.

A megvalósult kiállítás egy páratlan szerzői jogi probléma és a "hoztam is, meg nem is" népmesei fordulat késő modern adaptációja. A Műcsarnok honlapján közzétett eredeti koncepció szerint a kiállítás a 'szép' fogalmának szelídebb, kevéssé preferált, kevesek által felfedezett megnyilvánulásait mutatja fel a jelen építészetében". A májusra ígért sajtótájékoztató és a nyertes pályamű részletes bemutatásának elmaradása miatt a koncepcióról augusztus közepéig még ennyit sem lehetett tudni. Korábban is csak a nyilvánosság mellőzését kifogásoló pályázók által kezdeményezett, a www.epiteszforum.hu oldalon zajló vitából volt sejthető, hogy idén is lesz magyar kiállítás a biennálén. És arra sem lehet kielégítő választ találni, hogy a februárban, a pályaművek beérkezését követően (!) megválasztott zsűri miért egy olyan kiállítás ötletét favorizálta, amely az esztétikában tisztes távolságtartással szemlélt kifejezésnek nyújt átmeneti menedéketÉ

Három pillér

Röviden arról, kik a tárlat szereplői. A kiállítás Sámsondi Kiss Béla építészmérnök szövetszerkezetes beton találmányát helyezi a középpontba, valamint e találmány továbbélését Jovánovics György és Szövényi István munkáiban. Az előre gyártott paneles vagy az öntöttfalas, durva betontechnológiák helyett érzékenyebb és anyagtakarékos megoldás lehetőségét magában rejtő innováció iránt a hetvenes évek Magyarországa nem mutatkozott receptívnek, így a találmány nem léphetett túl a szakmai elismerés keretein. A mű a kiállítás mérnöki szépséget jelképező alappillére lett, melynek természetét a hátterébe vetített "genious" felirat hangsúlyozza.

A második pillér Janáky István nemrég könyv formában is megjelent, "az építészeti szépség rejtekei" gyűjteményéből mutat be egy kicsiny fotókból álló fríznyit, mely alatt az építész-gyűjtő ceruzás kézírásában olvashatók a kommentárok. A gyűjtés építészeti értelemben az "ösztönös építészetről", antropológiai értelemben az idő által megdézsmált, a nagy történetekben meg nem írt lakóhelyteremtésről és anyaghasználatról szól, mely párhuzamos történetként él az építészeti főcsapások mellett. A koncepcióban elfoglalt pozícióra a "genuine" felirat hívja fel a figyelmet.

Harmadikként lenne látható - ha nem lenne letakarva, de erről később - a "közmegegyezéses szépet" reprezentáló Szép Házak folyóirat tizenkét évének teljes magyar vonatkozású képanyaga. A hatszáztizenhat családi ház fotóját egy erre a célra kitalált leleményes szerkezet, Csörgő Attila és Szabó Zoltán Nagy Lapozógépe mutatja be, a mozaikos elrendezésű mezők négyszeres lapozása révén. Az installáció felirata: "general".

Aztán itt van még a N-E-W-S, azaz négy fiatal, kísérleti építészettel foglalkozó alkotó (Gergely Ágoston, Fecske László, Hudini Péter és Somlai-Fischer Ádám) álmennyezetre vetített munkája. A tehetséges négyes szerepeltetése progresszív gondolat, hiszen általuk kapcsolódik a kiállítás a biennále metamorfózistémájához, csak kár, hogy jelenlétüket a szépet körüljáró kiállítás kapcsán kitermelődött szövegek egyike sem tudja kellőképpen megindokolni. A kiállítás installálása (Zombor Gábor) a Maróti Géza tervei alapján megépült pavilon kiállítási szempontból szerencsétlen térszerkezetét kísérli meg a helyzethez idomítani.

Félretéve a népmese "meg nem is" részét, a kiállítás több szereplője akár önálló kiállítóként is benevezhetne a velencei magyar pavilonba. A kurátorra azonban tetemes terhet rótt az alapgondolat összetettsége, az a feladat, hogy a részeket egésszé komponálva és az összefüggéseket érzékeltetve szuverén elképzelését a befogadóval kezdeményezett dialógus tárgyává tegye. Bár feltétlenül méltánylandó, hogy a kiállítás háromszoros rehabilitációs munkát végez - Janáky révén az ösztönös építészetet, aztán Sámsondi találmányát és bizonyos értelemben a szakmai utálatnak kitett Szép Házak folyóiratot is rehabilitálja -, kérdés, hogy a zömükben külföldi látogatók közül a három magyaros jelenség kinek mond valamit.

Mindenképpen sajnálatos, hogy a pavilon az eltérő "szép"-felfogások jelen idejű egymás mellett élésének, az egyenjogú, párhuzamos történetek legitimitásának bemutatása helyett "gen" tövű megbélyegzésekkel él, valamint a Janáky-gyűjtemény és a Szép Házak térbeli oppozíciójával egy elit és egy populáris "szép"-fogalom párharcát szemlélteti, mely mellett ráadásul a feltaláló zseni alakja méltatlanul eltörpül. De e nélkül is felmerülhet a kérdés: mennyire része a jelen építészetének a hetvenes években született és alig alkalmazott találmány?

A Nagy Lapozógép

Csak remélhetjük, hogy képzeletbeli befogadónk fél tucatnál kevesebb kiállítás elfogyasztása után toppan be a magyar pavilonba. Ha kezdeti lelkes empátiájából maradt még valamennyi, akkor kisilabizálja Janáky István kézírását, és összerakja a szűkszavúan kommentált és dokumentált Sámsondi-Szövényi-Jovánovics szellemi hármas összefüggéseit (extra kihívást jelent, hogy utóbbi munkái a térben máshová kerültek). Látogatónk mindezek után zavartan torpan meg egy terebélyes fehér lepel előtt, ami mögött időnként egy gépezet csattog. A lepellel szembesülő jámbor befogadói szándék legkésőbb ekkor, két csattanás között mond végérvényesen csődöt, és a befogadási kísérlet alanya eligazítás híján nem is döbben rá, hogy éppen most csíphetné fülön a kiállítás, vagyis a "szép" plurális értelmezésének lehetőségét.

Más, csomagoló-leplező alkotók esetében azért bevált módszer a takarás, mert ők a közös kulturális tudás részét képező tartalmakat csomagolják be. A magyar pavilonban a takarás mögött nem a Reichstag vagy a Szabadság-szobor, hanem a Nagy Lapozógép lelhető fel, amennyiben az ember fellebbenti a vásznat. E lehetőség kihasználására Vogl Elemér, a Szép Házak folyóirat főszerkesztője határozottan buzdítaná a látogatót. Hiszen ebben az esetben megvalósultnak tekinthető a jogsértés, ami abból adódott, hogy a kiállítás szervezői elmulasztották beszerezni az alkotások bemutatásához szükséges engedélyeket. Fabényi Júlia, a Műcsarnok főigazgatója, egyben a kiállítás nemzeti biztosa szerint persze nem történt jogsértés, mert "nincs kint semmi, minden le van takarva".

A jognak asztalánál

A szerzői jogi törvényt sajátosan értelmező rangos hazai közintézmény kezdetben azt feltételezte, hogy a főszerkesztő hozzájárulása elegendő a művek bemutatásához, majd a törvény egy későbbről datálódó értelmezése alapján úgy gondolták, már erre sincs szükség. Ám - még ha ez így helytálló is lenne -, holmi szerződések helyett inkább a szóbeliségre hagyatkoztak. Ráadásul a szervezők olvasatában megtörtént a szóbeli hozzájárulás, míg a főszerkesztő elmondása alapján ilyesmire sosem került sor. Sőt, mint Vogl Elemér elmondta, őt sokáig a képanyag bemutatásának kontextusa felől sem tájékoztatták.

A Műcsarnok az utolsó napok szorongatott helyzetében végül összetrombitálta a legmagasabb magyarországi szerzői jogi testületet, és szakvéleményt kért. Az eljáró tanács határozata kiemeli, hogy "A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény (É) 1. §-ának (1) bekezdése szerint a törvény védi az irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat". Továbbá hangsúlyozza, hogy a folyóirat által publikált fotók művészeti alkotások, és kiállításukhoz nemcsak a fotográfusok, hanem a képeken "bemutatott építészeti alkotások tervezőinek (É) beleegyezése is szükséges".

Így aztán a szakvélemény kibocsátásától a megnyitóig hátralévő három nap a fotósok és építészek hozzájárulása utáni maratoni hajszával telt, de mivel nem sikerült mindenkit elérni, illetve meggyőzni, a Nagy Lapozógép a takarás sorsára jutott. Érdeklődésemre, hogy miképpen rendelkezik ilyen esetben a törvény, Kiss Zoltán, a Magyar Szabadalmi Hivatal Jogi és Nemzetközi Főosztályának osztályvezetője elmondta, hogy praxisában "unikális szerzői jogi esetnek számít" az installáció ügye, majd tanácstalanságában megerősítette azt a sejtést, miszerint történt is jogsértés, meg nem is, ki is van állítva a Szép Házak anyaga, és nincs is - van is közmegegyezéses szép a jelen építészetében, meg nincs is.

A takarás nélküli kiállítás szemléletéből hiányolt plurális látásmód szerencsétlen módon másutt, a kiállítást kísérő publikációk sorában jelentkezik. A sok közpénzráfordításból megvalósult website (www.biennale04.hu), katalógus, CD-ROM és itiner az előkészületek különböző stádiumait tükrözik, ráadásul a kiállítás eltérő értelmezéseit nyújtják. A különböző publikációkkal a szervezők minden bizonnyal valamifajta "work in progress" hangulatot kívánnak teremteni, érzékeltetve, hogy a szépről való gondolkodásnak e kiállítás csak egy állomása, és a gondolkodás folytatódik. A website erre a célra tökéletes médium, bár a kurátortól származó koncepció mindmáig nem lelhető fel rajta - helyette van mástól, németül és angolul.

Az már nagyobb gond, hogy hiába várjuk a katalógustól, hogy legalább ez artikulálja a kurátori elképzelést. A súlyos, mégis tintakék irkának álcázott katalógus majd' hatszáz oldalon keresztül Janáky István a kiállításon nem szereplő útinaplóiból, valamint Sámsondi Kiss Béla rajzaiból, szövegvázlataiból szemezget, de sem a Nagy Lapozógép, sem a N-E-W-S nem szerepel benne. A CD-ROM leginkább a kiállítás werkfilmje. Az itiner pedig eligazítás helyett a látogató megzavarásán dolgozik a "gen" szótövek kiemelésével.

A kiállítás egy rosszul kommunikált gondolkodási folyamat leleteinek bemutatása. További rejtély, miért éppen a Velencei Építészeti Biennále nemzetközi mustráját szemelték ki debütálás céljából.

Somlyódy Nóra

epiteszforum.hu

Megtekinthető november 7-ig

Figyelmébe ajánljuk