A Pompidou központ májusban megnyitott, Elles font l’abstraction / Women in Abstraction című kiállítása női szempontból igyekszik megmutatni a tágan értelmezett absztrakt, nonfiguratív művészet 19. század végétől napjainkig tartó történetét. „A ’női művészeket’ láthatatlanná tették az absztrakció töténetében, amely az 1930-as években, egy nyugati és férfi központú közegben kialakított esztétikai kánonokból kovácsolódott, és amelyet újra kell gondolni” – áll a kurátorok bevezető szövegében.
A tárlat többször is megidézi Linda Nochlin 1971-es Miért nem voltak eddig nagy női képzőművészek? (Why Have There Been No Great Women Artists?) című feminista esszéjét. Nochlin, bár elsősorban arról ír, hogy a művészeti alkotómunka szükségszerűen az adott társadalmi közegben valósul meg, ezért a férfiak uralta világ társadalmi és intézményi struktúráinak köszönhető, hogy egyáltalán felmerülhet a címben vázolt – egyébként a fehér férfiközpontú társadalom nézőpontjából megfogalmazott – kérdésfelvetés is, valójában mégis csak kijelenti, hogy „legjobb tudomásunk szerint eddig nem voltak páratlanul nagyszerű női képzőművészek, jóllehet élt és él számos olyan érdekes, illetve igencsak kitűnő női alkotó, aki továbbra is nélkülözi a kellő tudományos figyelmet vagy értékelést”.
A kiállítás – mintegy válaszként erre – több mint száz női alkotó munkásságát villantja fel úgy, hogy az egyes művészek méltatása mellett ismerteti mindegyikük történetét is.
E történetek rávilágítanak arra is, hogyan lehetséges az, hogy ezeket a kiváló alkotókat valahogy mégsem a legnagyobbak között emlegetjük.
Vannak itt „spirituális absztrakttal” foglalkozó festők, akik a 19. század végén a teozófia és az antropozófia hatására jutottak el a nonfiguratív művészethez, csak festményeiket még „mentális képeknek”, „őskáosznak”, vagy „spirituális portréknak” nevezték (Georgina Houghton, Hilma af Klint, Olga Fröbe-Kapteyn). Táncosok – vagy ma már talán performanszművészeknek neveznénk őket –, akik a test geometrikussá tételével kísérleteztek, a mozdulataik pedig döntő hatással voltak az absztrakt művészetek fejlődésére (Loie Fuller, Gret Palucca, Valentine de Saint-Point). Olyan alkotók, akik művészetének elméleti háttere sem sokban különbözött elismert férfi kortársaikétól, ám akik végül a festészet helyett mégis inkább más, alkalmazott művészeti ágakban tudtak kiteljesedni: ruha-, szőnyeg-, textil-, plakát-, díszlet- és jelmeztervezésben (például Sonia Delauney-Terk, Sophie Taeuber-Arp, Vanessa Bell, Alekszandra Ekszter, Ljubov Popova, Varvara Sztyepanova).
Még a nemi egyenlőséget hirdető Bauhausban is az alapozó kurzusok után egy kimondottan nekik kialakított, Gunta Stölzl vezette szövőműhely felé terelték a lányokat, ahol viszont előremutató absztrakt kísérletezés folyt, sőt, termékeik magának az iskolának a fenntartásához is nagyban hozzájárultak. A különböző művészcsoportoknak pedig hiába voltak női tagjai, több esetben alapítói is, sokat elmond befolyásukról az, hogy Hedda Sterne-t, az amerikai (többek között Jackson Pollockot, Mark Rothkót, Willem de Kooningot is soraiban tudó) Irascibles csoport egyetlen női tagját társai a Life magazin fotózásán nem is akarták szerepeltetni a közös képen, mondván, egy nő jelenléte elvenné a társaság komolyságát.
Bár a kurátorok a kiállítás bevezetőjében azt is hangsúlyozták, hogy nem egyszerű katalógust akartak összeállítani az absztrakcióval foglalkozó női művészetről, hanem a – művészettörténetben eddig elismerttől adott esetben eltérő –fordulópontokat akarták kiemelni, mindez főleg a tárlat első felében érvényesül, ahol a különböző nonfiguratív irányzatok kialakulásához adnak új szempontokat. A kiállítás második fele, a nagyjából az 50-es 60-as évektől napjainkig tartó időszakot felölelő rész ugyanakkor inkább a katalógusszerű felmutatás irányába mozdul.
A rendezők nyilván a világ minél több szegletéből minél több absztrakttal kísérletező női művészt akarták bemutatni. Külön termet kapott a magyar látogató számára sem ismeretlen orosz avantgárd (Natalja Goncsarova, Olga Rozanova), de az Európában talán kevésbé ismert és kiállított amerikai művészek (Lee Krasner, Elaine de Kooning, Helen Frankenthaler, Carlotta Corpron) mellett külön szekciója van a brazil neokonkretizmus, a libanoni modernitás, vagy Monir Farmanfarmaian iráni művész tükrös kompozícióinak is.
A kiállításnak ebben a második, különböző irányzatokkal foglalkozó részében láthatók a magyar alkotók művei is:
Pán Márta Maurice Béjart egy előadásában használt szobra az 1950-es évek szobrai között tűnik fel, Keserü Ilona két festménye a hatvanas évekkel foglalkozó szekcióban, Reigl Judit egy tablója az olasz Bice Lazzari és az indiai Arpita Singh mellett a vonalak uralta absztrakciót bemutató teremben, Molnár Vera három alkotása a számítógép generálta absztrakciót bemutató teremben, Maurer Dóra egy 16 másodperces videója pedig a „folyamaton alapuló” absztrakció témakörébe került.
E hatalmas vállalkozás, az absztrakció történetének feminista szempontú felvázolására nem egyszerű „kvótás” kiállítás. A nagyszabású, egyben kimerítő tárlat a számtalan női művészsors egymás mellé állításával sokkal inkább a nők és a női művészet egyenjogúságának kérdéseit feszegeti, és komoly társadalmi tanulságokra vezet rá.
A kiállítás augusztus 23-ig tekinthető meg.
(Címlapképünkön: Keserü Ilona alkotásai. Fotó: a szerző felvétele)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
