Interjú

„A pénz nem elég”

Spengler Katalin műgyűjtő

Képzőművészet

Megkerülhetetlen gyűjtő, a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője. Egyebek mellett gyűjteményépítésről, a Centre Pompidou akvizíciós bizottságában vitt szerepéről és a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadójának a feladatairól kérdeztük.

Magyar Narancs: Hogyan lett műgyűjtő?

Spengler Katalin: A kezdetektől a művészeti színtéren dolgoztam szakújságíróként, írtam többek között a Műértőnek, több kiadványt szerkesztettem, volt rádióműsorom is. Az utóbbi időben művészeti tanácsadással foglalkozom. Férjemmel, Somlói Zsolttal a 90-es évek elején kezdtünk el gyűjteményt építeni, először klasszikus modern művekkel foglalkoztunk, majd ’96-tól kezdtünk el kortárs műveket gyűjteni. Saját magunk számára is meglepő volt, hogy az évek során befolyásos műgyűjtőkké váltunk. Ez leginkább annak köszönhető, hogy már ’97-ben megjelentünk a nemzetközi színtéren is. Az első években még csak látogatóként jártunk a művészeti vásárokon, emellett nagyon sok kiállítást néztünk, majd a 2000-es évek elejétől elkezdtünk intenzíven kapcsolatokat építeni galériákkal, intézményekkel, a vásárok szervezőivel, kurátorokkal és más műgyűjtőkkel. Hamar nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a régiónak milyen nagy szerepe van a művészeti színtéren is, épp ezért a magyar közeg kicsisége miatt érdemesebb inkább a régió részeként érdeklődést kelteni iránta. Akkoriban a régióban élő gyűjtők jellemzően még csak a saját országuk művészetét gyűjtötték. Mára azért Kelet-Európa is kitermelte a maga világ­sztárjait, számos olyan művészt ismerünk Lengyelországból, Romániából, Csehországból, a délszláv országokból, de már Magyarországról is, akiket a nemzetközi színtéren is számon tartanak. Sokat tettünk azért a férjemmel, hogy egyfajta közösséggé szervezzük a progresszív kortársgyűjtőket Magyarországon, mert mindig is úgy éreztük, hogy a színtér akkor tud jobban működni, ha a gyűjtők bizonyos ügyekben összetartanak. Már a munkánk kezdetekor vásárlói lettünk több olyan galériának, amelyek a régió művészetét képviselték Nyugat-Európában, igyekeztünk megismerni azokat a műkereskedőket és kurátorokat, akik a szegmenssel foglalkoztak. Ezzel párhuzamosan elkezdtünk külföldi műveket is gyűjteni.

MN: A Tate és a Pompidou akvizíciós bizottságainak tagjai lettek.

SK: Amikor 2012-ben a Tate Modern úgy döntött, hogy megalapítja az orosz és kelet-európai akvizíciós bizottságát (REEAC), az elsők között hívtak meg minket – ennek a férjem lett a tagja. Olyan gyűjtőket kerestek, akiknek fontos, hogy a saját országukból bekerüljenek művészek a Tate-be, és ezt hajlandók meg képesek anyagilag is finanszírozni. Aztán 2017-ben megalakult a Pompidou hasonló akvizíciós bizottsága. Az intézmény egyik kurátora keresett meg bennünket 2014-ben, amikor a kelet-európai bizottság még nem, de a fotóbizottság – ahová be is léptünk, akkor a franciák mellett egyedüli külföldi­ként – már megalakult, és azon keresztül már szerettek volna kelet-európai művészeket is bejuttatni a gyűjteménybe. 2016-ban aztán a Pompidou baráti köre által létrehozott alapítvány vezetői felkértek minket, hogy legyünk segítségükre egy közép-európai bizottság megalapításában. Ennek azóta – ahogy a Tate említett bizottságának is – rajtunk kívül már több magyar tagja van. A férjemet azóta az alapítvány elnökségének is tagjává választották. Megpróbálunk minél több művet bejuttatni Magyarországról mind a két múzeum gyűjteményébe. Normál működés szerint a bizottsági tagok befizetik az éves tagdíjat, és ebből a kurátorok és a tagok közös javaslatai alapján vesznek műtárgyakat a múzeumok gyűjteményeibe. Előfordul, hogy a büdzsé kiegészítésre szorul, mert egy-egy mű megvásárlására csak részben van meg a pénz, ilyen esetben, nem csak akkor, ha magyar művészről van szó, általában ki szoktuk egészíteni az árat. Emellett több műtárgyat ajándékoztunk is mind a két intézménynek. A bizottsági tevékenység emellett ismeretszerzéssel és kapcsolatépítéssel jár, folyamatosan kiállításokon, vásárokon veszünk részt, műtermekbe látogatunk el, a helyi művészeti közeg szereplőivel ismerkedünk meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”