Magyar Narancs: Hogyan lett műgyűjtő?
Spengler Katalin: A kezdetektől a művészeti színtéren dolgoztam szakújságíróként, írtam többek között a Műértőnek, több kiadványt szerkesztettem, volt rádióműsorom is. Az utóbbi időben művészeti tanácsadással foglalkozom. Férjemmel, Somlói Zsolttal a 90-es évek elején kezdtünk el gyűjteményt építeni, először klasszikus modern művekkel foglalkoztunk, majd ’96-tól kezdtünk el kortárs műveket gyűjteni. Saját magunk számára is meglepő volt, hogy az évek során befolyásos műgyűjtőkké váltunk. Ez leginkább annak köszönhető, hogy már ’97-ben megjelentünk a nemzetközi színtéren is. Az első években még csak látogatóként jártunk a művészeti vásárokon, emellett nagyon sok kiállítást néztünk, majd a 2000-es évek elejétől elkezdtünk intenzíven kapcsolatokat építeni galériákkal, intézményekkel, a vásárok szervezőivel, kurátorokkal és más műgyűjtőkkel. Hamar nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a régiónak milyen nagy szerepe van a művészeti színtéren is, épp ezért a magyar közeg kicsisége miatt érdemesebb inkább a régió részeként érdeklődést kelteni iránta. Akkoriban a régióban élő gyűjtők jellemzően még csak a saját országuk művészetét gyűjtötték. Mára azért Kelet-Európa is kitermelte a maga világsztárjait, számos olyan művészt ismerünk Lengyelországból, Romániából, Csehországból, a délszláv országokból, de már Magyarországról is, akiket a nemzetközi színtéren is számon tartanak. Sokat tettünk azért a férjemmel, hogy egyfajta közösséggé szervezzük a progresszív kortársgyűjtőket Magyarországon, mert mindig is úgy éreztük, hogy a színtér akkor tud jobban működni, ha a gyűjtők bizonyos ügyekben összetartanak. Már a munkánk kezdetekor vásárlói lettünk több olyan galériának, amelyek a régió művészetét képviselték Nyugat-Európában, igyekeztünk megismerni azokat a műkereskedőket és kurátorokat, akik a szegmenssel foglalkoztak. Ezzel párhuzamosan elkezdtünk külföldi műveket is gyűjteni.
MN: A Tate és a Pompidou akvizíciós bizottságainak tagjai lettek.
SK: Amikor 2012-ben a Tate Modern úgy döntött, hogy megalapítja az orosz és kelet-európai akvizíciós bizottságát (REEAC), az elsők között hívtak meg minket – ennek a férjem lett a tagja. Olyan gyűjtőket kerestek, akiknek fontos, hogy a saját országukból bekerüljenek művészek a Tate-be, és ezt hajlandók meg képesek anyagilag is finanszírozni. Aztán 2017-ben megalakult a Pompidou hasonló akvizíciós bizottsága. Az intézmény egyik kurátora keresett meg bennünket 2014-ben, amikor a kelet-európai bizottság még nem, de a fotóbizottság – ahová be is léptünk, akkor a franciák mellett egyedüli külföldiként – már megalakult, és azon keresztül már szerettek volna kelet-európai művészeket is bejuttatni a gyűjteménybe. 2016-ban aztán a Pompidou baráti köre által létrehozott alapítvány vezetői felkértek minket, hogy legyünk segítségükre egy közép-európai bizottság megalapításában. Ennek azóta – ahogy a Tate említett bizottságának is – rajtunk kívül már több magyar tagja van. A férjemet azóta az alapítvány elnökségének is tagjává választották. Megpróbálunk minél több művet bejuttatni Magyarországról mind a két múzeum gyűjteményébe. Normál működés szerint a bizottsági tagok befizetik az éves tagdíjat, és ebből a kurátorok és a tagok közös javaslatai alapján vesznek műtárgyakat a múzeumok gyűjteményeibe. Előfordul, hogy a büdzsé kiegészítésre szorul, mert egy-egy mű megvásárlására csak részben van meg a pénz, ilyen esetben, nem csak akkor, ha magyar művészről van szó, általában ki szoktuk egészíteni az árat. Emellett több műtárgyat ajándékoztunk is mind a két intézménynek. A bizottsági tevékenység emellett ismeretszerzéssel és kapcsolatépítéssel jár, folyamatosan kiállításokon, vásárokon veszünk részt, műtermekbe látogatunk el, a helyi művészeti közeg szereplőivel ismerkedünk meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
