Magyar Narancs: Rákospalotán vagyunk a vasúti sínek mellett álló, nyulakkal telefestett kerítésű, a munkáidban is gyakran felbukkanó régi családi házban.
Kocsi Olga: A nagyszüleim építették a házat 1933-ban, a családom azóta lakja, illetve most már csak én élek itt. A szüleimmel laktunk ugyan Zuglóban, és másutt is Rákospalotán, de azt sosem tudtuk megugrani, hogy elhagyjuk a 15. kerületet. Nagyon sok festményre emlékszem régről, tele volt velük a lakás. Gyerekkoromban egy majdnem életnagyságú Szűz Mária-kép alatt aludtam, amelyet dédnagybátyám, Vári-Vojtovics Zoltán festett 1941-ben. Legalább tízszer betörtek hozzánk, és nagyon sok festményt elvittek, de Szűz Máriát meghagyták, mindig túl nagynak bizonyult. Ezt a képet aztán én vittem ki a lakásból, hiszen ide sem tartozott igazán. Fotósorozatot készítettem Palotán arról, hogyan működik egy oltár nélküli oltárkép más környezetben: hogyan viszonyulnak hozzá a járókelők egy parkolóban, vagy ha egy fáról lóg a lakótelepen, ha drogéria kirakatának támasztom, vagy épp egy alvó hajléktalan bácsi háta mögé teszem. A róla készült fotót kinyomtattam és otthagytam neki is, hogy tudja mi történt, míg aludt. A privát tér és a köztér ütköztetése, a határ és annak átjárhatósága érdekel. Hogyan lehet felszínre hozni, anyagba önteni azokat a történeteket, mint amilyeneket ez a családi ház is rejt. Rákospalota bombázásakor megsebesült és meghalt anyukám két és fél éves kisöccse. Kálmánkát egy kis fateknőben itt a kertben temették el. Anyukámmal meséltettem el a történetet, és a hangfelvételhez végül egy két évvel korábbi szuperlassú, szinte állóképszerű videót párosítottam. Nagy gondban voltam, hogyan prezentáljam, amikor beválogatták egy kiállításra, végül az egyik itt lévő óriási biedermeier szekrényből – amelyben én is bujkáltam gyerekkoromban – készítettem egy kétszemélyes fülkét. Annyira intim volt a történet, hogy nem bírtam volna csak úgy csupaszon kitenni a galéria falára.
MN: Először lehántod a tér és az idő rétegeit egy történetről, majd újabbakat építesz köré?
KO: A történetek, köztük ez a trauma és a terek is a családi örökségem részei, ahogy Kálmánka hajfürtje és számos misztikus, valaha létezett vagy döbbenetes módon még most is itt lévő tárgy, amelyeket rendre be is építek az installációimba. Nincs lényegi különbség aközött, ami csak anyukám emlékeiben létezik, vagy ami itt kallódik a lakás valamely zugában. Elrejtem, beágyazom művirágok, a szentképeim és villogó kínai kütyük közé, így a szekrény, amely gyóntatószékre is hasonlított, egyben családi szentély is lett. Ezt a munkát már a MOME média design szakán készítettem, előtte kereskedelmi szakközépbe jártam, szintén itt a közelben. Nehezen jutottam be az egyetemre. A klasszikus rajzfelvételiken nagyon szenvedtem, mert én is jártam ugyan rajzszakkörre, de az a fordulatszám, amelyen pörögtem, nem kedvezett az elmélyült kockatanulmányoknak. Harminc rajzot csináltam azalatt, míg a többiek befejezték az első képüket. Kipróbáltam, milyen lenne pirosban, zsírkrétával, fejjel lefelé és még ezer módon, de a végén mindig lehűtöttek, hogy nem jó az árnyék, nem ilyen egy fül és így tovább. Először grafikus akartam lenni, aztán fotós, animációs, és csak amikor végre felvettek a MOME-ra, akkor nyugodtam meg, hogy ezt a sok mindent egyszerre is csinálhatom.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
