„Semmi kétség, hogy ez a szegény ember bolond volt”, írta Blake-ről kortársa, William Wordsworth. De, folytatta, van valami a bolondságában, „ami jobban érdekel, mint Lord Byron és Walter Scott józansága”. Blake egész életében különcnek számított. Négyéves korától, amikor előbb Isten benézett az ablakán, majd később egy angyalokkal teli fát pillantott meg, élete végéig többnyire a látomásaira hallgatott. A maga korában jószerivel ismeretlen maradt, és még halála után is sokáig szánni való bolondként tartották nyilván. Hatóköre azonban ma már túlszárnyalja a nagy kortársaiét, Keatsét, Byronét vagy Shelley-ét. Allen Ginsberg 1968-ban Chicagóban a vietnámi háború elleni nagy tüntetésen Blake verseivel lelkesítette az egybegyűlteket. A Doors együttes a nevét köszönhette Blake-nek. De hatott a festő Francis Baconre, a filmrendező Jim Jarmuschra vagy a költő-zenész-performer Patti Smithre, aki Londonban Blake-koncertet adott. Bob Dylan Allen Ginsberggel együtt megzenésítette a verseit. És persze jóval korábban a szürrealisták is benne látták egyik ősüket. Bárhol mutatják be a műveit, az több egyszerű képzőművészeti kiállításnál. Igaz, ő sem arra törekedett, hogy csupán költőként vagy képzőművészként tartsák nyilván. A szellem élharcosának tartotta magát. Az ilyesmit persze nemcsak csodálat, hanem gyanakvás is övezi.
A pokol módszereivel
Aki csak verseskötetekből ismeri Blake-et, a költőt, abban éppúgy egyoldalú kép alakul ki róla, mint aki csak a képzőművészt látja benne. Forradalmi újítása ugyanis a szöveg és a kép összekapcsolása volt, amihez az úgynevezett reliefmetszésnek egy új módszerét találta ki. Nem rávéste a szöveget és a képet a lemezre, hanem saválló folyadékkal ráírta és rárajzolta, majd ezt követően az üresen maradt felületet savval lemaratta. A folyamat során a képek és a betűk szép lassan kiemelkedtek a síkból. A rézlemezben, mondta Blake, eleve ott lappang a leendő vers és kép, úgy, ahogyan Michelangelo nyers márványtömbjében a későbbi szobor. A látomás erejétől függ, mondta, hogy ki mit tud kibontani a nyers, megmunkálatlan lemezből. A maratás technikájával, állította, nem egyszerűen felszínre hozza a rejtett tartalmakat, hanem a végesben lappangó végtelent teszi láthatóvá. Őt idézve: „…ezt a Pokol módszereivel fogom elvégezni, mert marószerekkel nyomtatok, amelyek (…) leolvasztják a látszólagos felszínt, s feltárják az alatta rejlő végtelent.” Kép és szöveg egységének Blake egzisztenciális jelentőséget tulajdonított. Számára ez nemcsak a véges és végtelen egységét jelentette, hanem a test és a lélek, az érzékelhető és az érzékelhetőn túli egyégét is. És természetesen a menny és a pokol házasságát is. Mindez több volt pusztán költészeti vagy képzőművészeti kihívásnál. Magának a létezésnek a megváltására törekedett és úgy gondolta, hogy a festészet és költészet radikális újraértelmezésével a világot is képes lesz újjáformálni. Vagy legalábbis felforgatni. Avantgárd művész volt, még mielőtt a jelző megszületett volna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
