Kiállítás

Monokróm emlékek

Radenko Milak: The 21st Century

Kritika

Hamarosan eltelik a 21. század negyedrésze. Sejtettünk-e bármit abból 2000-ben, ami azóta következett?

Az ezredfordulón, a félelmekkel ellentétben, nem hibásodtak meg az informatikai rendszerek, nem lett világvége és egyéb katasztrófa sem történt. De nem kellett sokat várni a század első olyan eseményére, amely a kollektív emlékezet része lett: a 2001. szeptember 11-i terrortámadást élőben néztük a CNN-en.

A világban zajló eseményeket, az élő történelmet és a politikát azóta is – sőt egyre inkább – a különböző médiafelületeken hozzánk érkező fényképeken és videókon keresztül látjuk és értelmezzük. Radenko Milak képzőművész Max Dax kurátorral közösen jegyzett kiállításán mindösszesen húsz kép látható. Az 1980-ban, Travnikban (akkor Jugoszlávia, ma Bosznia-Hercegovina) született Milak művészeti gyakorlatára jellemző, hogy különböző technikákkal készült képeket fekete-fehér akvarellként fest meg; a 365 című, 2012-es projektjében például egy éven keresztül mindennap egy-egy történelmi eseményt, ikonikus képet vagy híres alakot örökített meg, így abban egyebek közt Luther Márton és Gandhi, a Sztálin-szobor csizmája és a Tienanmen téri tüntetés, az 1984 és a Psycho kapott helyet.

A mostani kiállításon Obama és Dylan, Trump és Kanye, Madonna és Britney, a 9/11 és a koronavírus, a pápaválasztás és a mikroműanyag, az égő Notre-Dame és az égő Tesla jelenik meg fotórealisztikus, monokróm akvarellként, részben az interneten talált képek, részben a művész saját felvételei felhasználásával. Max Dax szerint Milak „sok szempontból hasonlít elődjére, Francisco de Goyára, főként a hátborzongató Los desastres de la guerra (1810–1814) sorozat tekintetében, amely a francia megszállás idején Spanyolországban történt háborús borzalmakat ábrázolja”. Abban is fellelhető a hasonlóság, hogy Goya is tudatosan alkotott fekete-fehérben, a látványos, heroikus ábrázolásmód ellenében; ahogy mondta: „a művészetben nincs szükség színekre”. Az akvarell egy gyors festészeti technika, amelyet elsősorban színekkel és olyan témákkal ismerünk, mint tájképek (Constable), csendéletek (Cezanne) vagy tengeri jelenetek (Turner). A használatát, például az olajfestékkel ellentétben, nehézzé teszi, hogy csak a világostól a sötét felé lehet vele építkezni, illetve kevés lehetőség van a javításra. Milak így megy szembe a mai képek létmódjával, amelyeket alapvetően a bombasztikus hírekre fókuszáló híroldalakon, a különböző digitális felületeinken jellemzően csak rövid ideig látunk: időt tölt ezekkel az efemer tartalmakkal és a nézőket is erre invitálja. A monokróm akvarell emellett jelentőséget, drámai hangulatot ad a kiválasztott képeknek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.