Precíz téglalapformába rendezett, sötét, arasznyi vastag földréteget látunk a steril kiállítótérbe hordva, egyik sarkát majdnem letapossuk, amikor belépünk. A földhalomban szabályos sorokban és azonos szögben megdöntve magas, a derekunkig érő kerámiaplasztikák állnak, összesen 18 darab.
A plasztikák leginkább fedeles urnákra, vagy vázákra emlékeztetnek: különböző magastüzű alapanyagokból préselt, tűzben keményre edzett tárgyak ezek, amelyek a speciális fatüzelésű égetés effektjei és az eltérő alapanyagok használata miatt részleteikben, rusztikus faktúráikban, továbbá préselt éleik eldolgozatlan sorjáiban különböznek. Körben a fehér falakon vérvörös, vékony élben világító lézercsík fut körbe, amely pont a tárgyak nyakát éri, metszi. Az alkotás mögött, a kiállítótér rövidebbik falán egy szabadvers olvasható fekete betűkkel szedve: „Egyre közelítenek a távolságok. / Az összetartásból kijózanító, / paralel események bontakoznak ki. / Rögzített helyzetek. / Vízszint alá – fölé, vagy inkább bele helyezkednénk?”
Egyszerre archaikus és modern, szinkronban ősi és high-tech eszközökkel operál az installáció. Többszörös szimbólumokat, összetett jelentésrétegeket hordoz magában a nyers és drámai látvány. Az értelmezés – a víztükör – felszínén a jelen háborús helyzeteire tett aktuálpolitikai, kritikai utalás lebeg. A kerámiaplasztikák nyúlánk formái bombákat, aknákat, atomtölteteket idézhetnek, döntött pozíciójuk és a lézer pedig a koordináták által kijelölt célkeresztre utalhat.
Egy szinttel lejjebb – már a víz alá bukva – egy irányba forduló, felsorakozott, ember-formájú edényeknek, harcosoknak láthatjuk a kerámiákat. A művész cseréphadseregének katonái egy pontos, kijelölt koordinátarendszer mentén védenek valamit, hasonlóan a kínai császárok monumentális síremlékeihez. A hatalom (státusz)szimbólumai mellett, az installáció a valláshoz kapcsolódó értelemrétegeket is előhívhat: ősi civilizációk monolitokat emelő és imádó kultúráinak emlékeit, megszentelt emlékhelyeit.
Még mélyebbre merülve egy évezredekkel ezelőtt elsüllyedt hajóroncs rakományának képe sejlik fel előttünk, épen maradt és roncsolódott, a sós tengervíz kikezdte antik kerámiákkal, amelyeket korall- és szivacsállatkák telepei vettek birtokukba. Koordinátáikat ismerve – gondolatban – a felszínre emelhetjük a búvárrégészet legújabb leleteit, ám azokhoz egy múzeum kiállításán már nem érhetünk hozzá – erre figyelmeztet a megálljt parancsoló lézercsík.
Az asszociációk vég nélkül folytathatók. Talán az alkotó eddigi pályájának megismerése segíthet e folyam megállításában. Kontor Enikő 2010-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kerámia szakán, ekkor a diplomázóknak még két vizsgamunkát kellett elkészíteniük – jellemzően egy alkalmazott és egy autonóm témájút. Kontor diplomamunkáiban – egy kínálókészlet és egy plasztikasorozat – összevonta a két feladatot, tárgyai azonos, egyszerű, geometrikus formákból és formalenyomatokból építkeztek, a különböző funkciókat dimenzióváltással (téri és síkbeli), valamint az eltérő anyaghasználattal (porcelán-kőcserép és beton) juttatta kifejezésre. Címadásukban – Medi-tál és Paramnézia sorozat – már itt megjelent az a frappáns, ironizáló játékosság, ami a későbbi munkáiban is rendre kiütközik, hol meghökkentve, hol elbizonytalanítva a nézőt. Kontor Enikő alkotói módszerének egyik fő jellemzője lett az is, hogy verseket illetve lírai-leíró címeket társít a munkáihoz.
Esetleg rét című 2016-os egyéni kiállításán monolit tömbökre emlékeztető, geometrikus szobrokat és váza-plasztikákat állított ki. A komor, fekete, súlyos tömegű tárgyakat az olajraku-technika révén a felületükre rakódó bársonyos foltok és a beléjük helyezett növényi elemek lágyították. A tárlatot néhány soros szabadvers kísérte, amelynek elillanó, lírai képei éles ellentétet képeztek a masszív és monumentális plasztikákkal.
2017-ben készítette el Kulisszák című reliefsorozatát, ahol megtartotta a lapokból épített, precíz és geometrikus formaképzést, valamint a drámai és sötét árnyalatokat eredményező olajraku-technikát. E széria újítása a felvállalt és a nézőre kényszerített frontalitás, egynézetűség és tükörszimmetria, aminek az üzenete a tárgyak részleteiben való elmerülés és meditáció volt. Ezt a gondolatkört vitte tovább 2018-ban elkezdett, légszűrő berendezésekre emlékeztető plasztikasorozatánál is, ahol azonban látszólag visszatért a téri formákhoz, azok falát és tömegét szabályos, rácsos áttörésekkel oldotta, ám megtartotta a frontalitásukat. A széria kezdetben cím nélkül szerepelt, későbbi darabjai – részben a Covid-19 vírus keltette világjárvány hatására – a Lehel elnevezést kapták. (A sorozat tárgyaival Kontor első díjat nyert a 2021-ben, Pécsett rendezett Országos Kerámiaművészeti Biennálén.)
A keramikusművész aztán 2022 tavaszán lépett szintet – szó szerinti és átvitt értelemben – ekkor került sor ugyanis a Vízszint című kiállítás előző részére, a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek – Nemzetközi Kerámia Stúdióban. A mostanihoz hasonló installációban a teret szinte szétfeszítő, négyzet alakú termőföld-halomba helyezte a kerámiaszobrokat, szándékosan korlátozva ezzel a látogatók mozgását. A disztópikus, fullasztó univerzumot kreáló tárlat végére a földből néhány fűszál hajtott ki az ablaktalan helyiségben.
Most szembetűnő, hogy megsokasodtak a földrétegben lebegő tárgyak, amelyek falra vetülő árnyéka tovább növeli számukat és letaglózó látványukat. Fenyegető tömegük az egyre csak sokasodó és a vízfelszín alá húzó, mindennapi gondjainkat, létünket megbénító béklyóinkat jelenítik meg. Mutatva, hogy életünk egyre tervezhetetlenebb, hiába kapunk hozzá egyre pontosabb koordinátákat.
Kontor Enikő: Vízszint – Koordináták. K.A.S. Galéria, megtekinthető: 2023. november 30-ig
