Bécsben, a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museum óriási épülettömbjével szemben, a MuseumsQuartier közepén akkora kortárs múzeumot építettek, szürke bazaltborítással, hogy aki meglátja, eláll a lélegzete.
Hogy ez most a kezdet-e vagy a vég, arra sem lehetne egyértelmű választ adni. Mindenesetre az eddigi két, kortárs művészetet bemutató múzeumépületből a gyűjtemény java átkerült a Museum Moderner Kunst (MUMOK) vadonatúj kiállítótermeibe. Méghozzá Hegyi Loránd, a bécsi XX. Századi Múzeum főigazgatója jóvoltából, aki ennek a hatalmas gyűjteménynek a bemutatásával tizenegy év után búcsúzik is az osztrák fővárostól, mert egyre inkább úgy látja, az új osztrák kultúrpolitika nem sok jót ígér a művészeti intézmények számára. De tény, hogy a MUMOK (az új modern múzeum), mint egy óriás építészeti jóslat, ott áll a város közepén, és nem lehet csak úgy elmenni mellette.
Arra most nem vállalkoznék, hogy a Narancs olvasóit végigvezessem az egész gyűjteményen. Hanem, ahogy ott, a sajtómegnyitón szeptember 13-án is tettem, megállok a bejárati szinten (merthogy az épület nyolcemeletes, a bejárat a harmadikon van), szóval a főbejárattal szemközti óriás teremben, ahol egyetlen nagy alkotásegyüttes követeli, hogy menjek egyre közelebb, és nézzem meg jól minden egyes részletét. Ez pedig a világhírű meleg pár, az Angliában élő és alkotó Gilbert & George hatalmas, több reliefből álló műve, a "Piss..." (Seggfej) sorozatból. És ahogy nézem az újra és újra megdöbbenést keltő két különös férfi képmását meztelen és felöltözött változatban, a legtermészetesebb és legtermészetellenesebb mozdulataikat, a mindent vállalásukat, a nyitottság és őszinteség vezérgondolatával készült alkotásaikat, arra leszek figyelmes, hogy valakik a bejárat mellett kedves hangon arra kérik a rendezőt, adjon egy kicsit melegebb, kedélyesebb világítást a bal oldali képsorra. Akkor látom, hogy a két szelíd, szemüveges idősödő úr: Gilbert és George. Odamegyek hozzájuk.
*
Magyar Narancs: Tetszik, amit látnak?
George: Hát bizony, nem rossz. Jól vannak kiállítva. Tudja, hogy ez egyetlen mű? Az a címe, hogy 1999. Látja, ott vannak a számok: az elsőn az egyes, a másik hármon pedig egy-egy kilences.
MN: Azt hallom, hogy a világítással még nincsenek egészen megelégedve.
G: Nem, nem erről van szó, csak valami furcsa dolog történt. Miközben mi úgy gondoljuk, hogy időtlen képeket készítünk, az időtlenségből minduntalan aktualitás lesz. És ezt a mostani kegyetlen aktualitást szeretnénk még erősebben kiemelni a világítás segítségével. Amikor ideérkeztünk ma délelőtt, és beléptünk ebbe a terembe, azt vettük észre, hogy a képen a feliratok elképesztően illeszkednek ahhoz a borzalomhoz, ami tegnapelőtt történt New Yorkban. Látja, az van odaírva - ez egy londoni kőfalra festett graffiti -, hogy "blow up Honkeyland!" (ami nagyjából azt jelenti, hogy robbantsd föl Amerikát - a szerk.). És hát pontosan ez történt. Ez egyébként egy hírhedt Nyugat-ellenes szlogen. Mint az a másik: "Kill all known bosses dead" (Halál minden ismert főnök fejére). És ugyebár éppen ezt tették, a pénzvilág sok-sok vezetőjét megölték. Még jó néhány ilyen feliratot találtunk, ami annyira riasztó volt, hogy muszáj volt rátennünk a képeinkre. Most pedig életre keltek a graffitik. Borzasztó.
Gilbert: És az a legszörnyűbb, hogy ezekből a feliratokból nap mint nap újakat találni a londoni utcákon. Ott, ahol mi élünk. Nem lehet szabadulni a látványtól.
G: Nézze csak: ott van az az általunk stilizáltan megrajzolt London-térkép. Az utcákat arannyal színeztük, mert ez a szín a pénzt, a gazdagságot jelenti. A folyók, a csatornák azonban vörösek, mert állandóan ott leselkedik a veszély, a vér veszélye. Most ez is hirtelen új, még erősebb értelmet kapott. Ott az a másik felirat: "I will not die alone! I will make sure, there will be somebody by my side!" (Nem akarok egyedül meghalni, biztos, hogy lesz ott még más is.) Soha ilyen aktuális nem volt, amit csináltunk! ´rület!
Gi: Azt kell látnunk, hogy minden, ami foglalkoztat bennünket, és amivel ma szembetalálkozunk egy nagyváros utcáján, egyszer csak koncentráltan szakad az emberiségre. A mi utcánkban nagyon sok muszlim vallású ember lakik. Azok a mondatok ott a másik képen az ő imádságaikból valók: "Drog, alkohol és szex teszi tönkre a gyerekeinket." "Tizenéves terhesség, szerelem és szeretkezés öli meg a lányainkat." Az iskolákban pedig a kereszténység, a homoszexualitás és az ateizmus ellen imádkoznak a gyerekek. Ezeket az embereket félrevezetik az őrült fundamentalisták, a vallásukat felhasználják, és teljesen kifordítják az eredeti mondanivalójából. Mindenképp ellenséget keresnek, amelyről azt tanítják, hogy a nyugati világban található.
MN: Ez a képsoruk a XX. század végén készült, közvetlenül az ezredvég előestéjén.
G: Igen, szándékosan olyan alkotást akartunk készíteni, amelyen minden rajta van, ami a XX. századot meghatározta, és amiről feltételezhető, hogy a XXI. században is érvényes lesz. Nos, hát majdnem túllőttünk a célon. Amit ábrázoltunk, mára még érvényesebb, mint valaha. Ez a pénz, a vallás, a rasszizmus és a szex.
MN: Gondolják, hogy a XIX. század fordulóján ez a négy fogalom nem határozta meg az emberiség állapotát?
Gi: De, dehogynem. Csakhogy mára már azt is tudjuk, hogy nem vagyunk képesek megküzdeni ezeknek a fenoméneknek a hatásával. Akkor még volt optimizmus az emberekben. Pedig ma is meg kell próbálnunk. Persze van a négyből olyan is, aminek a feldolgozásához kicsit közelebb jutottunk. Ez a szex. Sokak szerint túlságosan is "megbirkóztunk" a szexualitás problémáival. Én személy szerint nem így látom. Egyáltalán nem ez a helyzet a vallással. Illetve attól függ, milyen típusú vallásról van szó. Mert a keresztény hit egyre nyitottabbá válik, míg a keletiek vallása ugyanolyan zárt maradt, mint volt. Ezért az ellentét csak nő.
G: Még csak azt akarom hozzátenni ahhoz, amit Gilbert mond, hogy amikor a művészet érinti a politikát, a közönség azonnal tudni akarja, hogy a művész hol áll, melyik oldalon. Ez pedig nem jó kérdés, mert nekünk épp az a dolgunk, hogy ne mondjunk véleményt, hanem indítsuk el a gondolkodást. És szerintem sohasem volt olyan nagy szükség a dolgok végiggondolására, mint ma, 2001 szeptemberében.
Váradi Júlia
Gilbert & George
angol koncept-art művészek 1967-ben találtak egymásra a londoni St Martin School of Artban, ahol azt vették a fejükbe, hogy a világot "meg kell hökkenteni". Az ún. Singing Sculpture (Éneklő szobrok) című alkotásukban saját magukat állították ki egy tárlaton, élő szobrokként hökkentve meg a közönséget. A két név azóta világhíresen összeforrott. Közös műveikben a tabuk ledöntésére vállalkozva a szexualitást, homoszexualitást, az emberi végtermékeket és a vért állították művészi alkotásaik középpontjába. Performance-aikkal, happeningjeikkel bejárták a világot. Mára a két - legkonzervatívabb külsőt viselő - angol művészt a kedvesség, az őszinteség, a természetesség és a világ mindennapi történeteinek legpuritánabb tálalása jellemzi, bár továbbra sem adták fel polgárpukkasztó szándékaikat. Műveik a legnagyobb múzeumok, galériák legkeresettebb alkotásai közé tartoznak. Többször jártak Budapesten, ahol a Műcsarnokban nagy sikerű kiállítást is rendeztek a műveikből néhány éve.
