Fürdőkből származó, használt termálvizet fognak vezetni homokhátsági szikes tavak medrébe, ez a célja egy magyar–szerb projektnek – írta nemrég a Szegeder.
A tervekről Szanyi János, a Szegedi Tudományegyetem Geológiai Tanszékének oktatója nyilatkozott. Arról van szó, a dél-alföldi Homokhátságon minden csepp vizet meg kell becsülni. A termálvíznek ugyan magas a sótartalma, és alapvetően a földben lenne a helye, de visszasajtolni nem lehet, úgyis kiengedik – akkor legalább olyan helyre kerüljön, ahová illik. A szikes tavak sótartalma eredetileg még magasabb, mint a kivezetett fürdővízé.
A hírről – mivel a vízhiány és következménye fontos közéleti beszédtéma a vidéken –, sokaknak volt véleménye. Említették, hogy korábban arról lehetett olvasni, a használt termálvizet vissza kell sajtolni a vízadó rétegekbe – akkor most miért lehet mégis kiengedni? Nem okoz-e nagyobb kárt a természetben, mint amennyi előnyt várnak a használatával?
A dilemmára reagált Halász Noémi földtudományi kutató, aki szakmájából adódóan és politikusként is foglalkozik a Homokhátság dolgaival. Ő megvédte a szerb–magyar kezdeményezés alapötletét. Arról beszélt a közösségi oldalon, hogy tényleg nem mindegy, milyen összetételű víz kerül a természetbe, és hogyan, mert tönkre tudja tenni a termőföldet. Ám nem minden felhasznált termálvizet kell visszasajtolni,
a fürdőkét azért nem szabad, mert már vannak benne olyan anyagok, amelyekkel szennyeződhetnek a lenti vízbázisok.
Amit a fürdők használtak, azt eddig is kiengedték, esővízgyűjtőkbe, onnan a folyóba, vagy szikkasztótavakkal juttatták vissza a talajba.
Utóbbi megoldás azért jobb – érvel a kutató –, mert ezekben a medrekben a növényzet valamennyire kiszűri a sókat, szennyező anyagokat.
Azt ugyan nem említi, de vannak olyan tavak, amelyeket termálvíz táplál, és nem holdbéli tájra kell gondolni. A szentesi termáltóhoz túrázók járnak védett madarakat megfigyelni, az ott szörfözők Facebook-csoportba szerveződtek.
Az említett projekt szabályozottan engedi ki a vizet olyan helyre, ahol eredetileg is szikes tó volt, és most oda ismét sótartalmú víz kerül. „A kiszáradt tavak esetében a kérdés az, hogy maradjanak kiszáradva vagy ne. Nyilván ne. Ehhez pedig minden vizet, ami rendelkezésre áll fel kell használnunk, így ezeket a vizeket is. (…) Egy újra életre kelő szikes tó nem csak a talajvizet táplálja vissza, hanem a víz hűtő hatása miatt környezetét is hűti, növeli a levegő páratatalmát és élőhelyet biztosít a növények mellett a madaraknak is” – írta Halász Noémi. A kutató szerint érdemes lenne tisztított szennyvizet is használni erre a célra, a csapadékon túl, és amellett, amit az árhullámok hoznak a folyókon. Hivatkozott a Marispusztai Vízőrzők történetére, amelyről a Narancs is beszámolt. Most a Nem víznek való vidék Youtube-csatorna félórás filmben mutatja be a Kiskunmajsa mellett tevékenykedő közösség munkáját.
A kezdeményezők napi szinten szembesültek azzal, hogyan lehetetlenül el a gazdálkodás a környezetükben a vízhiány miatt, hogyan silányul a táj, tenni akartak a káros folyamat ellen a maguk eszközeivel. Találtak egy legelőnek használt területet, amelynek elárasztásához a tulajdonos hozzájárult. Odavezették a három kilométerre lévő kiskunmajsai fürdő vizét. Terveket készíttettek, engedélyeztették a vízüggyel. Gépi földmunkával, önkéntesek segítségével építettek egy utat, amely gátként is szolgál, felduzzasztották a csatornát, amely tavaly november-decemberre elárasztotta a kiszemelt területet – később még egy másik helyre is továbbterjedt.
A filmben az egyik kezdeményező, Nagyapáti Oszkár többek között arról beszél, hogy többen is megkeresték őket, hasonló szándékkal, tanácsot kérve tőlük. Azt javasolja, hogy aki ilyen munkához fog, először közösséget hozzon létre. Hamar kiderül, hogy mindenki ért valamihez: tervezéshez, drónos felméréshez, tud munkagépet intézni, vagy ahhoz van készsége, hogy másokat is az ügy mellé állítson.
A Marispusztai Vízőrzők munkája nyomán január elejére négy hektár állt víz alatt.
Az nem ennyire közismert, hogy a Baksi-pusztán egy állami szervezet, a Kiskunsági Nemzeti Park hasonló munkával elérte, hogy 120 hektáron jelent meg a felszíni víz. Ez Natura 2000-es védelem alatt álló területet érint, amelynek a nemzeti park a vagyonkezelője, legelő és kaszáló. Eredetileg olyan szikes puszta volt, amelyet időszakosan víz borított a föláramlásnak köszönhetően. Ez a folyamat a talajvízszint csökkenésével megszűnt, és nagyot változott a táj. A nemzeti park uniós forrásból 2019-től ahol kellett, csatornamedret kotort, máshol csatornát temetett be, zsilipet újított fel, amelyet úgy működtet, hogy a madarak költési időszakában ne változzon hirtelen a vízszint. A víz Kecskemét felől érkezik a Dong-éren, tisztított szennyvíz is van benne. Az derült ki, hogy a szikesen élő társulásoknak nem ártott.
A vízvisszatartás és a csatornás vízpótlás látványos, és „emberileg védhető”, de látszatintézkedés, felülről próbálja pótolni azt a vizet, amely eredetileg lentről jött, ezzel pedig ökológiai kárt okozhat – ez Kármán Balázs okleveles agrármérnök véleménye. A természetvédő, aki olykor közérdekű adatigényléssel szerzi meg az információt a hatóságoktól, amikor egy-egy projektről tájékozódik, szintén a közösségi oldalon osztotta meg most érveit.
„Ezek a beavatkozások figyelmen kívül hagyják a térség szikes tavaira és vizes élőhelyeire jellemző alulról felfelé épülő hidrológiai és kémiai rendszert, és ezért nemhogy nem állítják helyre az eredeti ökológiai állapotot, hanem annak végleges elvesztéséhez vezetnek” – írja Kármán Balázs. Emlékeztet, a Homokhátság jelenlegi sanyarú állapota nem csak a klímaváltozás eredménye, hozzájárult a talajvízszint drasztikus csökkenése, a csatornázás, az intenzív mezőgazdaság. „A Homokhátság szikes tavai és időszakos vizes élőhelyei nem csapadékvíz-gyűjtő tavak. Létrejöttük kulcsa a magas talajvízszint volt” – írja. A talajvíz a mélyebb fekvésű területeken a hidrosztatikai nyomás hatására emelkedett a felszín közelébe, kioldotta az üledékből az ásványi sókat, amelyek a sekély tavakban a párolgás nyomán feldúsultak. Ez sajátos közeget hozott létre, különleges élővilágot. E tavak kémiai és ökológiai minőségét a talajvíz határozta meg. A kívülről oda vezetett víz Kármán érvelése szerint csak a felszínt borítja be, nem emeli meg a regionális talajvízszintet, nem hozza létre azt a nyomást, ami a természetes szikes tavakat táplálta. Ha a pótlás abbamarad, a víz gyorsan elpárolog és elszivárog, tehát ezek a rendszerek csak folyamatos mesterséges fenntartással működnek, és közben eltűnhet a terület szikes jellege is, ami visszafordíthatatlan folyamat. Kármán emlékeztet, a Homokhátságból nem egyszerűen a víz, hanem a talajvíz hiányzik. A korrekt megoldás a „táji léptékű talajvízszint-helyreállítás, a lecsapolás és túlzott vízelvezetés visszafogása, a szikes rendszerek sajátos működésének elfogadása, a talajvízkészlet túlhasználatának megállítása” lenne. Ő megszüntetné a csatornarendszer vízlevezető funkcióját ezen a tájon, hogy a csapadékos évek víztöbblete fokozatosan beszivárogjon, a mélyebb fekvésű területeken megmaradjon.
(Címlapképünkön: a marispusztai elárasztás. Forrás: Nem víznek való vidék)
