Nem a Tiszából, Dunából kell vizet vinni a kiszáradó Dél-Alföldre az építőipari cégeknek hasznot termelő drága beruházásokkal, hanem ott kell tartani a csapadékot, ami oda esik. Ez a szempont kerül szóba a leggyakrabban a Homokhátság elsivatagosodásáról szóló írásokban. A vízgazdálkodás visszásságainak és a klímaváltozás következményeinek bemutatása mellett erről szól Szendőfi Balázs Eltékozolt vizeink című dokumentumfilmje is.
A kérdés az, hol tartsuk vissza a csapadékvizet: kinek a területén?
A belvízelvezető csatornák zöme alkalmas erre, mert állami tulajdonban van, de ez nem jelent nagy felületet. Ez a probléma nem csak a vízügyeseket és a természetvédőket foglalkoztatja, azokat is, akiknek a gazdálkodás már az öntözéssel együtt is egyre nagyobb gond.
Csongrád-Csanád megyében a gazdák – az agrárkamara kérésére – nemrég zsilipeket, csatornákat fotóztak, amelyek üresek, pedig talán fel lehetne őket tölteni vízzel az esők nyomán, és az hatna a környező földek talajvízszintjére. A Zöld Gerilla Mozgalom tagjai – köztük gazdák is – csatornákat zárnak el, hogy megtartsák a vizet. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság elektronikus felületet hozott létre, ahol a tulajdonosok jelezhetik, ha meg szeretnék tartani a csapadékot a földjükön. Erre már területalapú támogatást is lehet kapni. A Zöld Gerillák szerint hatóságilag kellene kijelölni azokat a földeket, amelyek alkalmasak vízvisszatartásra az objektív természeti adottságok alapján. Ugyanis önkéntes alapon, és a támogatással együtt sem jön össze annyi vizet tározó terület, hogy az az egész vidék klímájára, vízháztartására hatással legyen. A tulajdonjoghoz szerintük nem kellene hozzányúlni, elég lenne előírni kötelezően a művelésiág-változtatást.
Az, hogy ez megtörténik-e, az államon múlik. Az érintett közösségek között viszont vannak, amelyek a maguk hatáskörében próbálnak tenni a kiszáradás ellen.
Az 5036 lakosú, Szegedtől 11 kilométerre, nyugatra fekvő Domaszéken az önkormányzat terve alapján elárasztottak nyolc hektárnyi területet. Ez legelő, kaszáló, kilenc tulajdonosé. Sikerült mindenkit meggyőzni, így elindulhatott a munka, bár Sziráki Krisztián polgármester Facebook-posztja alatt, amely a projektet mutatja be, ott egy kételkedő hozzászólás: „lassan nincs mit kaszálni, nádas lesz a legelőnkből”.
„Azzal a tulajdonossal, aki ott folyamatosan kaszál, nehéz volt elfogadtatni, hogy lesz néhány hónap, amikor rá sem tud menni a területre – mondta a Narancs.hu-nak Sziráki Krisztián –, viszont a tervek szerint később sokkal gazdagabb lesz a kaszálék. Ezt is mérni fogjuk, összehasonlítva az előző évi mennyiséggel és minőséggel.”
Bár a Homokhátság kiszáradása a folyószabályozások és a belvízelvezető csatornarendszer kiépítése nyomán több évtizede zajló folyamat, azért voltak közben csapadékosabb évek. A domaszéki polgármester emlékszik az ezredforduló idején megélt belvizes időszakra, amikor a lezúduló csapadék miatt tanyák vizesedtek fel, váltak lakhatatlanná, és száz hektárokban lehetett mérni azt a területet, amelyen nem lehetett dolgozni, mert állt rajta a víz. Akkor épp az derült ki, hogy az elvezetőrendszer nem elég jó.
„Innen nézve érdekes volt az akkori reakció. Gépeket vett az önkormányzat is, a döntéshozók az átlagosnál járatosabbak lettek a vízügyi feladatokban” – mondja a polgármester. – „A gazdálkodók megtanultak kotrógéppel, egyebekkel dolgozni. Kitapasztalták, hogy a közelükben hol az a csatorna, amely, ha szükséges, levezeti a földjükön összeszaladt vizet. 2000-től – az aszályos évek mellett – négy-ötévente lehetett belvízre számítani, legutóbb 2015-ben. Most már tíz éve csak az a gond, honnan szerezzünk vizet. Az utóbbi néhány évben a tanyák kis mélységű öntözőkútjai, és azok is gyöngébben adnak vizet, elapadnak, amelyek a háztartást látják el.”
Az önkormányzat az előző polgármester, Kispéter Géza kezdeményezése nyomán foglalkozott ezzel a problémával. Készíttetett terveket a vízmegtartásra, öt helyszínen. Nemrég a WWF Magyarországgal közösen ebből kettőt választott ki a település. A természetvédő szervezet támogatásával elkészíttették a vízjogi engedélyes tervet. Csatlakozott a Coca-Cola Magyarország is, mert vállalta, hogy amennyi vizet feldolgoz, annyinak a megtartásához anyagilag hozzájárul. Összesen mintegy harmincmillió forintba került műtárgyak kialakításával megoldani az ábrahámszéki terület ideiglenes, szabályozható vízborítását. 25 ezer köbméter az a mennyiség, amit visszatartanak a legelőn és csatornában.
„Ősszel elkezdjük beengedni a vizet, és áprilistól május végéig fog kiszáradni, elkezd sarjadni a fű – mondta Sziráki Krisztián –, és júniusban, amikor kezdődik a nagy szárazság, lehet először kaszálni. A vízszintet többen is figyelik. A közeli tanya gazdája, mert hozzá van a legközelebb, figyel a csatornaőr, és már a vadásztársaság is, lelkesen. Arra nem számítottunk, hogy nem csak a környék vízháztartása javul, hanem olyan madarak is megjelennek azok a nagy felületen, amelyeket hosszú ideje nem lehetett látni. Ludak, de védett madarak is. Nem a spanyolviaszt találtuk föl, ez a terület és még jó néhány eredetileg ilyen volt, állt rajta a víz hónapokig.”
A domaszéki önkormányzatnál arra számítanak, hogy ebből a projektből ők is okulnak, és a gazdák is. Talán sikerül megnyerni azokat, akik a későbbi vízmegtartó beruházások érintettjei lehetnek. Már az is nyereség Sziráki Krisztián szerint, ha a földtulajdonosok tisztába jönnek azzal, hogyan működik a zsilip, mi a szerepe a betétpallónak, érdekli őket, mennyi víz van a csatornában.
Jellemző ránk, hogy – mint a Telex idézte Kozák Péternek, az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság (Ativizig) igazgatójának egy előadását – elvárjuk a természettől és az államtól, hogy pont akkor legyen vizünk, amikor szükségünk van rá, és csak annyi, amennyi kell, de ez nem megy ilyen egyszerűen.
Az Ativizig a Vizet a tájba programban 514 zsilipet zárt le olyan csatornákon, amelyeket eredetileg belvízelvezetésre építettek. Az igazgatóság is közölt egy drónfelvételekből összeállított videót a Facebookon arról, hogy a működési területén hol tart vissza vizet. Ezek között egy nagyobb kiterjedésű terület látszik: Derekegyháznál egy magántulajdonú legelő. A többi helyen jellemzően csatornákban, illetve tóban tározzák a vizet, a nemzeti parkkal alakítottak ki vizes élőhelyet, vagy mint a Királyhegyesi-Szárazér esetében, olyan helyen, amely mindig vizes, nádas terület volt, ahol nem kell a tulajdonosokkal egyezkedni.
