Elszáradóban a fák. Az akác jobban bírja, a nyárfa és a bálványfa kevésbé. Az akác csak ledobja a leveleit nyár végén, jóval korábban, mint kellene, a nyárfa és a bálványfa azonban elpusztul. Jól látszik messziről is, az erdős sávon ott állnak csupaszon. Ha a csúcsa száradni kezd, azt jelenti, vége van. Kiskunmajsán, a régi homokbánya szélén járunk. A vadaknak ásott itatógödör alján már nincs víz, csak némi sár utal arra, hogy nagyjából hol van a talajvíz szintje. Hét méter mélyen. Néhány hete még 30 centivel, húsz éve pedig 4 méterrel volt feljebb.
Hét méter mélyre már alig néhány növény gyökere ér le, amelyik nem ilyen szerencsés, vagy amelyik túl sok vizet igényel, az kiszárad, elpusztul. A nyárfa mellett a selyemkóró, más néven vaddohány is, amelyről azt hittem, semmi sem képes kipusztítani. Itt, a Homokhátságon, vagyis a Duna–Tisza-közének nagy részén mindenütt ott van, komplett réteket nő be ez az invazív faj, a nyár vége felé már alig lehet áthatolni az egy-másfél méter magas dzsungelen. Most már ez is könnyebb, hiszen meg sem nő, meg sem marad.
Magyarországon 2022 után az idén is brutális aszállyal kell számolni. Sorra jönnek ki a csupa piros és narancssárga térképek, amelyek a hőmérsékletet, a lehullott csapadékot, fokozatokat mutatják. A csapadéktérképen csak az Őrségben van némi zöld, itt-ott némi halványsárga, a többi narancs és piros. A Tiszán soha nem mértek olyan alacsony vízállást Szolnoknál, mint július 2-án, mínusz 292 centimétert. A Dunában az ínségkövek már tavasszal kilátszottak. Az ország egész területén aszály van, 27,7 ezer négyzetkilométeren rendkívüli, a többi területen erős, és mindössze 520 négyzetkilométeren közepes. Enyhén aszályos vagy aszálymentes terület nincs. A Duna–Tisza-közének elsivatagosodására egyébként már hosszú évekkel ezelőtt figyelmeztettek hazai és külföldi szakemberek és szakmai szervezetek. Ezen a majd’ 9 ezer négyzetkilométernyi érintett területen több mint 600 ezer ember él.
Gazdálkodni küzdelem
Az biztos, hogy a Homokhátságon nagyon sokan hagytak fel a gazdálkodással. Kiskunmajsán még pár éve is bőséggel volt kukorica, lucerna, ma már semmi. Elvétve lehet látni rozsföldet, az még bírja a szárazságot. A gyümölcsösök területe évtizedek óta csökken, újat nem éri meg telepíteni, mert nem marad meg, a régit kivágják. Az erdőtelepítés se igen éri meg, a csemeték kiszáradnak vagy a vadak rágják le. Ha egy gazdálkodó meg akarja menteni a frissen telepített erdejét, öntenie kell bele pénzt – és akkor sem biztos, hogy sikerrel jár. A fiatal akácosok szép sorban lettek ültetve, de a derékmagasságú csemeték között már nagyon sok az üres folt. Más ültetvényeken komplett sorok száradtak ki, esély sincs arra, hogy megmaradjanak. A tízéves fák törzse is sokkal vékonyabb, mint amilyennek lennie kéne.
Sok a felhagyott épület, lakatlan tanya, mert nincs több erő, nincs több pénz hadakozni a körülményekkel. A gazdálkodók között nagyon sok a hatvan év feletti, utánpótlás alig van. Nem csoda. A kutakban nincs víz, a negyvenméteres fúrt kútból alig lehet felszivattyúzni a vizet. Pár év és azok is ki fognak száradni. Hacsak nem történik valami csoda.
Pedig valamennyi víz még lenne és megmaradna ezen a vidéken is. Az átlagos évi csapadék ideális esetben 400–500 milliméter, miközben a térség párolgása ezer milliméter – az idén azonban jó, ha 300 milliméter esik. Tehát eleve 500–700 milliméter vízvesztésről van szó – és ehhez képest viszik el a csatornák a vizet. Erről részletesen beszélt már a Narancsnak Kármán Kolos, aki a Homokhátság délebbi részén, Zsombón mutatta be, hogy a klímaváltozás mellett a legnagyobb pusztítást a vízügy vitte végbe a térségben hosszú évtizedek alatt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
