Nem véletlen, hogy Nelle és Truman Capote barátok voltak, és az sem, hogy a Ne bántsátok a feketerigót! és a Más hangok, más szobák, illetve a Fűhárfa olyan közel állnak egymáshoz. Mindegyik művet a Dél sajátos atmoszférája járja át, és mindegyik a gyerekkorba vezet vissza, a kisgyerek szemével pillant rá az ábrázolt világra. És mindegyik önéletrajzi. Míg Truman hőse egy saját nemiségére, női oldalára ráébredő kisfiú, Scout egy fiúsított kislány, aki azt próbálja megérteni, mások miért nem úgy gondolkodnak, ahogyan ő és a családja.
| ||
Gyerekként olvastam először, apám könyve volt, azon kevesek egyike, amiket átmentett a felnőttek könyvespolcára. Tudtam már akkor is, hogy valamiért fontos, de lényegesebb volt a mese, egy, az enyémhez nagyon hasonló világban. Az én apám persze nem volt öreg, de ő sem tanított úgymond minket semmire azonkívül, hogy láttuk, ő hogyan viszonyul a dolgokhoz. És ebben a viszonyulásban sem volt előítélet, a másság elutasítása, és a belőle jövő „útmutatások” se voltak parancsok, inkább láthatatlan irányjelzők. És ő is ritkán mondott tanácsokat, elvétve bírált minket. Így a szabadság természetes, otthonos volt mindig a számomra, ezért is tudok akárcsak Scout, élesen és ösztönösen reagálni bármire, ami akár az enyémet, akár másokét megsérti. Egyszerűen szemem van a feketerigókra.
Az 1965-ös magyar kiadás (ekkorra már bemutatták a belőle készült filmet, és Nelle megkapta a Pulitzer-díjat – a könyv maga 1960-ban jelent meg) nyitányaként a fordító, Nemeskürty István fura előszót kerekített, melyben előre bevédi a szerzőt előttünk, olvasók előtt, és figyelmeztet arra, ne ítéljük el a szerző hozzáállását, mert nagyon nehéz Európából Amerika, főleg a dél érzelmeit megértenünk a feketék kérdésében. (Pedig a könyv nem szorul efféle védőbeszédre.) Nemeskürty mindeközben jelzi, hogy nagyon kíváncsi, hová forr ki ez a tehetség, ami talán leginkább a második-harmadik könyvre érhet be. Reménykedik, hogy lesz még folytatás, hiszen anélkül a szerző elsüllyedne a szép számban felbukkanó, majd eltűnő amerikai írónők sorában. Ám Harper Lee nem írt több regényt. Egybe belekezdett ugyan, melyben– akárcsak a Hidegvérrelben – egy megtörtént bűnügy, egy alabamai sorozatgyilkosság lett volna a téma, de nem fejezte be. Egyesek szerint a hirtelen népszerűség az oka ennek, mert Harper Lee sosem akart híres lenni, őt zavarta meg leginkább, hogy a könyve ekkorát robbant.
De szerintem nem emiatt hagyta abba. Neki is Dick és Perry sorsa tehetett be, illetve az, ami feltárult előtte általuk. Trumannal együtt indultak el és nyomoztak a Hidegvérrelhez, együtt élték át az egész borzalmat. Truman eközben indult el végső szétesése felé, és Nelle-re is óriási hatással lehetett a dolog. Abban igaza van Nemeskürtynek, hogy nehéz egy regénnyel fennmaradni. Főleg, ha az elsőre nem is tűnik olyan fontosnak és súlyosnak. Ám mindennek ellenére a szerző mégsem süllyedt el, a Ne bántsátok a feketerigót! máig őrzi nevét, aki egyszer olvasta, valamiért sosem feledi. A mű nem vesztett varázsából. És sajnos az aktualitásából sem…
