Azt mindig is tudtam, hogy az én humorom (már ha az), elég speciális, és igen széles spektrumú. Ugyanúgy pusztulok, ha megnézem például a Gagyi mami kettőt, mint ha valami szofisztikáltabb, más regiszterben mozgó alkotással szembesülök. Fel tudnak villanyozni a nagyon tré, szinten aluli dolgok is, egy ócska vígjáték, egy nagyon gyenge vicc.
Talán azért, mert annyira szeretek nevetni, ki tudom halászni még a legzavarosabb vízből is azt, amit továbbgondolva kacagássá válthatok. Jó, ha valami már annyira, de annyira, de annyira sötét, hogy felvillanyozzon. Egyszóval humor terén valóban mindenevő vagyok – gondoltam az utóbbi időkig. Kedvelem a könnyű műfajt, a jól megírt lektűrt, a finom, semmi kis filmecskéket – egyszóval ha valami ki tud kapcsolni. Ám mostanában a mosoly fogcsikorgássá változott, és igen gyakran kapcsolok el egy-egy nevettetőnek szánt adásról, vagy lépek le a színházból szünetben.
Pedig alaposan megválogatom, hová megyek el, utánanézek a szerzőnek, és főleg, ha licencről (ami nálunk gyakori) van szó, sokszor félelem nélkül ülök be a nézőtérre. És hamarosan jön az első sokk. Hogy még egy szuper klasszikust is le lehet rontani, hogy még egy hibátlannak tűnő receptet is tönkre lehet tenni. Ám a leglidércesebb az egészben az, hogy a közönség úgymond zabálja ezt. Szakállas vicceken gurguláznak, egy-egy bazmeggel kenyérre lehet kenni őket, és ha van mondjuk egy seggre esés, vagy főleg altesti poén, már megszakadnak. Fingás: nyílt színi taps. Melegek utánzása, férfi csöccsel: ájulás. Nagy produkciókból, világsikerekből készítenek nálunk mucsai változatot, és úgy tűnik, mintha a fordítók és a dramaturgok is örömüket lelnék ebben. Nagyon mennek a macsó dumák, a becsomagolt kirekesztő beszéd, a legcikibb közhelyek és mórickás derűtabletták.
Nemrég beszélgettem egy szerintem igen jó humorú és ízlésű, finom színházi emberrel, aki kifejtette, hogy neki személy szerint kínosak az ilyen momentumok, de egyszerűen bele kell tenni őket a darabba, filmbe, különben nem arat a mű közönségsikert. Hogy meg kell adni a népnek a cirkuszt. És épp ezért ő mindent jól teletűzdel szexista és bumfordi, elemien tahó poénokkal, és már csörög is a kassza. Gondolom, így gondolkodik a könnyed műfajt gyártó többség. Holott nekem meggyőződésem, hogy nem csak a kőkemény bunkósággal lehetne tarolni. És hogy felelősséggel tartozik mindenki a közönségéért. És ha elterjedne, hogy kellemetlen, ciki mondjuk azon röhögni fél órát, hogy valaki mit művelt a toaletten, változna a minőség.
Erre szuper példa a nyári bemutató után kőszínházba átvitt Római vakáció (a Szentendrei Nyári Teátrum és az Orlai produkció közös bemutatója). Paráztam rendesen, hogy ezt is el fogják rontani, ez is tele lesz ócskasággal, de a darab épp olyan lett, amilyennek egy remek szórakoztató produkciót elképzelek. Pelsőczy Réka rendezése az első perctől az utolsóig a helyén van, finom, okos, az eredeti kellemességét kiemelő, mégis elegánsan mai lett. Nem megy bele a csapdákba, nem csapja le a kínálkozó, olcsó szellemesség felé csábító labdákat, amit igen sok kollégája megtenne. És mégis mindenki nevet, közbetapsol, a darab működik. Kell adni valamit a közönségnek, amit egyértelműen ért, és ami az ő szintjén van – mondta a már emlegetett színházi kolléga. De nem igaz, hogy a szemétből kell válogatni… Aki fizetett a jegyért, persze örül a mócsingnak is, főleg, hogy ahhoz szoktatták. De igenis lehet finom, ám könnyen emészthető ételt tálalni. Persze azt nehezebb elkészíteni…
