A kiborg Hamupipőke és a gyilkos hercegnők - Újraírt tündérmesék

  • Nagy Boldizsár
  • 2016.06.25 23:06

Könyv

Elképesztő, miket művelnek a hanyatló nyugaton a legszebb meséinkkel! De váltig állítják, hogy nem csak provokálni akarnak.

Szépség az estélyi ruhája alá rejtett késsel költözik be a Szörnyeteg kastélyába: egész életében arra készült, hogy megölje őt. Hamupipőke arra vágyik, hogy végre valahára ő is eljusson a bálba – és ott eltegye láb alól az idegesítő herceget. Az utóbbi évek Young Adult regényei gyerekkorunk bájosnak tűnő tündérmeseit gondolják újra: és nem azért, hogy provokáljanak, ó dehogyis! Inkább azért, hogy megmutassák: azok a sztorik, amelyeken felnőttünk, mennyire hamisak, elnyomóak és ártalmasak.

A Shrek csak a jéghegy csúcsa

false

„Ahhoz, hogy végre felszabadítsuk elnyomottságukból a nőket, merész eszközökhöz kell nyúlnunk: elő kell vennünk mítoszainkat, népmeséinket, tragédiáinkat, szét kell őket szednünk darabjaikra, és helyükre kell tennünk a dolgokat” – javasolta a hetvenes évek végén Carolyn G. Heilbrun feminista írónő, aki anyaként és nagymamaként Perrault és a Grimm testvérek meséit a patriarchátus legveszélyesebb fegyverének tartotta, ezért sosem könyvből, hanem fejből mesélte őket, a saját értelmezésében. Mint az irodalomtörténeti kutatásokból később kiderül, ezeket a klasszikus történeteket, amelyeket évszázadokon át úgy tartottunk számon, mint a naiv néptől begyűjtött, univerzális igazságokat, a „kollektív tudást” hordozó, már-már szakrális szövegeket, nemcsak a 18. és 19. századi mesegyűjtők, de a korabeli kiadók munkatársai is alaposan átszerkesztették, burzsoá népnevelő szándéktól indíttatva. Csak egy példa: a Grimm testvérek által összeállított ősgyűjtemény, az Ölenberg-kézirat (1810-ből) még több olyan mesét tartalmazott, amelyek ideológiailag és stilisztikailag is egy diverzívebb képet mutattak arról, milyen történetek terjedtek a 19. század kezdetén szájról szájra. Egy-egy mesének több változatát is feljegyezték, de végül kizárólag olyan történetek váltak kanonikussá, amelyek belefértek a korabeli férfiközpontú, burzsoá ideológiai sablonba: és ez genderszempontból azt jelentette, hogy az erős női karakterekből vagy hataloméhes, démonizált boszorkányok és mostohák, vagy passzív, erőtlen és néma lányok lettek.

A feminizmus második hulláma alatt aktivistalelkületű mesekutatók, irodalmárok, néprajzosok, sőt, pszichológusok és teológusok rengeteget tettek azért, hogy megdöntsék ezeknek a meséknek az egyeduralmát. Eleinte csak egyetemek falain belül és tanulmánykötetekben szítottak vitát, túl nagy hatást így nem tudtak elérni korukban, mégis nekik köszönhetjük azt, hogy az elmúlt években ekkora népszerűsége lett az újrameséléseknek. Ahogy a 2010-es évek közepén lecsengtek a disztópiák, előragyogtak ezek a merész, energikus, dühös ifjúsági regények, amelyek mintha felelősségre vonnák az előző generációkat: zavarba ejtő kérdéseket tesznek fel a kultúránk alapértékeivel kapcsolatban. Az elmúlt évtizedekben is születtek elvétve szubverzív és genderszempontból újragondolt tündérmesék kicsiknek és nagyoknak (lásd: Terry Pratchett, Gregory Maguire és Cornelia Funke regényeit, vagy az olyan hollywoodi alkotásokat, mint a Hófehér és a vadász, a Demóna vagy a Shrek), de ennyi átírt tündérmese még nem volt jelen egyszerre a könyvesboltok polcain: a legnagyobb Young Adult kiadók világszerte ontják magukból az újragondolt Hófehérkéket, Csipkerózsikákat és társaikat.

De miért fontos újramesélni ezeket, miért nem elég egyszerűen olyan új történeteket írni, amelyekben erős, aktív és szerethető női karakterek vannak? A nyolcvanas és kilencvenes évek feminista mesekritikusai még úgy gondolták, hogy ha összegyűlnének olyan régi népmesék, amelyekben példaértékű, ún. Mary Sue-típusú hősnők szerepelnek, azzal képesek lehetnek megváltoztatni a mesei kánont – de hiába adták ki egymás után a szépen megszerkesztett gyűjteményeket, ezek nem jutottak el a nagyközönséghez, hogy megmutassák egy új generációnak, milyen lehet a világ szexizmus nélkül.

false

A mesekritikusok egy csoportja mára elvetette azt a módszert, hogy a meséket korunk szociokulturális szemüvegén keresztül nézzük és értékítéletet alkossunk róluk a nemek reprezentációja alapján. Elkezdték inkább több irányból elemezni a klasszikus tündérmeséket: azt vizsgálták, milyen nemzeti, kulturális és nemi határok formálták az egyes meséket, milyen tradíciókat őriztek meg, és hogyan változott a mesék létrejöttének és befogadásának története. Ezek a mesék archetípusokkal dolgoznak, tették hozzá a pszichológiai megközelítésű feminista kutatók (köztük Madonna Kolbenschlag is, akinek Búcsúcsók Csipkerózsikának című kötete magyarul is megjelent a Csokonai Kiadónál), és ezeknek az ősképeknek a jellemzői kultúránként, koronként változnak, tehát hiba lenne elvetni őket, egyszerűen csak újra kell őket értelmezni. Nem csak a mesék tartalmát kell megkérdőjelezni, teszi hozzá Ruth B. Bottigheimer amerikai irodalomtudós, hanem a narratív konstrukciót, a motívumokat, a toposzokat is: és ezeknek létjogosultságát meg lehet kérdőjelezni az átírásban, vagy meg lehet tölteni őket új jelentéssel.

Kinek felelsz meg?

Ezt az utat választotta Marissa Meyer is, akinek Holdbéli krónikák című sorozata (itthon az Alexandra Kiadónál) disztópikus sci-fi tündérmese négy tradicionális, archetipikus hősnő főszereplésével.
Kapunk egy félig kiborg, félig kínai Hamupipőkét, egy vérmes Piroskát, akinek veterán háborús pilóta a nagymamája, egy műholdra száműzött, hekker Rapunzelt és egy fekete bőrű, mentálisan kicsit sérült Hófehérkét. Természetesen mind a négyen megfelelnek a feminista elvárásoknak: kemények, önállóak és összetett karakterek, akik nem szorulnak megmentésre, de a lényeg nem is ez, hanem a mesei elemek dekonstrukciója. Meyer nem azt a kérdést teszi fel például a Fairiest című kisregényében, hogy miért olyan hiú Hófehérke mostohája, vagy miért olyan fontos számára, hogy ki a legszebb az országban, hanem azt: honnan került ez az ítélkező tükör életünk metaforikus szobájába? Ki tartja ezt a tükröt, ki szeretné, ki szólaltatja meg, ki mondja meg, melyik nő mennyit ér?

Ugyanezt az utat választja Rosamund Hodge hősnője is a Kegyetlen szépség című regényében (ami a Manó Könyveknél jelenik meg ősszel): A Szépség és a Szörnyeteg átírásában arra nevelték a főhősnőt, hogy amint betölti a tizenhetet, költözzön be a várost fenyegető démon, a szörnyeteg palotájába, mintegy áldozatként, a békéért cserébe, és ha tudja, ölje meg a gonosz uralkodót. De miért kellene mindig a többségnek megfelelni, teszi fel a kérdést talpraesett hősünk: főleg olyanoknak, akik képesek lennének feláldozni az ártatlanokat? A Szépség alakja zavarba ejtő, mert egyszerre hercegnő és egyszerre boszorkány: de nemcsak róla derül ki, hogy nehezen kategorizálható be a szokásos értékkategóriákba, hanem az egész mesei világ abszurditása lelepleződik, a tündérmese ontológiai alapja kérdőjeleződik meg. Szó sincs itt tehát áldozathozatalról, a szeretet erejéről és csodálatos átváltozásokról: Hodge nem hajlandó tartani a mesei struktúrát, félrerúgja a tradicionális motívumokat és a kispolgári, keresztény értékek helyett nála más diadalmaskodik – a posztmodern felforgatás gesztusa, provokatív transzcendentális kérdések feltevésével.

false

Sarah J. Maas, az Üvegtrón-sorozat (kiadja a Könyvmolyképző Kiadó) szerzője egy interjúban elmesélte: mindig is rajongott a tündérmesékért, és együtt érzett Hamupipőkével, akit elnyom a környezete, és aki a nyomorból a bálba vágyik, úgyhogy amikor elkezdte írni a regényét, ő lebegett a szeme előtt. El is viszi hősnőjét, Celaenát a palotába, de ő ott már nem annyira táncolni akar, inkább bosszút állni – a 19 éves lány ugyanis a világ egyik legrettegettebb orgyilkosa. A karaktere több hőst ötvöz: egyszerre harcos és áldozat, eszes és csinos, gyengéi a szép ruhák, és azt sem titkolja, hogy van egy egészséges szexuális étvágya, néha pedig olyan pusztítási vágy fűti, mint egy sárkányt. Carolyn G. Heilbrun feministakutató azt vallotta, hogy a klasszikus tündérmeséket úgy kellene megközelítenünk, hogy belátjuk: a struktúráit nemcsak nemi, hanem emberi elemekre is feloszthatjuk. Lehetünk mi egyszerre Csipkerózsika és a herceg is, aki feléleszt bennünket egy csókkal – minden egyes szereplő mi magunk vagyunk, az út, amit bejárunk, a csaták, amiket megvívunk, mind bennünk játszódnak le. Az Üvegtrón-sorozat nem osztja szét az attribútumokat női (passzív) és férfi (aktív) szereplői közt: mindent belesűrít Celaena izgalmas karakterébe.

Az újramesélések sikere azt mutatja, hogy meglehetősen traumatizált nemzedék vagyunk: sokan úgy érezzük, átvertek bennünket gyerekkorunkban. És ha kamaszként vagy fiatal felnőttként rájöttünk, hogy a világ nem úgy működik, ahogy azt a kedvenc tündérmesénkből tanultuk, egy jól eltalált, irodalmilag is értékes meseátírás mindent elsöprő, friss alternatívát kínálhat. És mint egy meseterápia során, a katarzis erejével felülírhatja bennünk az archetípusokhoz kötött gondolatainkat és érzéseinket.

Neked ajánljuk