Magyar Narancs: Az apja 1930-ban 20 évesen, grazi joghallgatóként lépett be az NSDAP-be, rövidesen pedig az SS-be. Családi hátteréből következett, hogy náci lett?
Martin Pollack: Nagy volt a valószínűsége, igen, de elkerülhetetlennek azért nem mondanám. Mások, hasonló családi háttérrel, másként döntöttek. Ám ha az apám felmenőit, a család múltját nézem, szinte kódolva volt, hogy náci lesz belőle. Ha végignézek az apai ágon, tisztán látom, hogy ezek az emberek már a 19. században is náci módra viselkedtek. Majdnem nácik voltak. Csak azért majdnem, mert akkor még nem létezett olyan, hogy náci. De a nácizmus minden összetevője hiánytalanul jelen volt az apám családjában: az antiszemitizmus, a nagynémet gondolkodás és a többi. És ez még csak a 19. század.
MN: Sebastian Haffner, a nagy német történész, az ön apjával szinte egy időben végezte a jogi egyetemet. Míg ő Angliába emigrált, mert nem akarta Hitlert szolgálni, az apja önként és dalolva kiszolgálta a náci rezsimet.
MP: Az apám 1938-tól már a Gestapo szolgálatában dolgozott. A saját akaratából döntött így, senki sem kényszerítette. Értelmes, agilis fiatalember volt, lehetett volna ügyvéd is, akárcsak az apja, ő mégsem a praxist választotta. Igaz, a nagyapám is meggyőződéses náci volt, olyannyira az, hogy 1944-ben, amikor már lehetett tudni, hogy Hitler veszteni fog, fogta magát, és idős fejjel, 64 évesen belépett az SS-be. A kora miatt semmilyen aktív szolgálatra nem számíthatott, de ő csak azért is belépett, mert így akarta kifejezni a nácik iránti hűségét. Hitt a nácikban. Mint az apám, mint a nagybátyám, mint szinte mindenki a családban. A nagyapám hite egészen a haláláig kitartott.
| ||
MN: Az anyai ág is hasonló képet mutatott?
MP: Az teljesen más történet. Anyámra ma azt mondanánk, hogy nem volt politikus alkat. A családom anyai ága nem volt náci, abban az értelemben biztosan nem, mint az apám. Vagy mint a nevelőapám, aki úgyszintén aktív náci volt, de a vér szerinti apám volt a legnagyobb náci a családban.
MN: A nevelőapja Hitler unokahúgának udvarolt, sőt meg is kérte a kezét…
MP: Hitler és a nevelőapám ugyanabba a reáliskolába jártak, Hitler egy osztállyal felette. Nem voltak barátok, de ismerték személyesen is egymást. A nevelőapám elbeszéléseiből úgy tudom, hogy olykor délutánonként összejártak, együtt kirándultak, ahogy a korukbeli fiúk tették. A kapcsolat az iskoláskoruk után is megmaradt.
MN: Amikor a nevelőapja a háború után a későbbi Führerrel közös kirándulásokról mesélt, rosszallóan, netán elítélően emlegette Hitlert?
MP: Cseppnyi neheztelés sem volt a hangjában. Mint mondtam, náci volt ő is. Iskolásként jó tanuló volt, és jobb családból származott, mint Hitler, már-már burzsoának lehetett volna mondani a hátterét, Hitleréhez képest mindenképpen. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy diákként lenézte a nála jóval szegényebb sorból származó Hitlert. Az Anschluss után azonban Hitler nagyot nőtt a szemében. Ettől fogva rajongással tekintett rá.
MN: És ott volt a lánykérés ügye is…
MP: Igen, egyedül talán azért neheztelt Hitlerre, mert nem adta az unokahúga, Geli Raubal kezét – ő volt ugyanis a gyámja. A nevelőapámnak egészen Münchenig kellett utaznia, hogy megkérje Hitlertől az akkor még kiskorú Geli Raubal kezét. Ez valamikor a húszas évek elején történhetett.
MN: A háború után változott valamit a családjában oly természetesnek vett antiszemitizmus?
MP: Nem hiszem, noha nincs összehasonlítási alapom, hiszen 1944-ben születtem. De semmi okom feltételezni, hogy bármi is változott volna az apám családjában. A nagyanyám, a nagybátyám, mindenki megrögzött antiszemita volt, akit csak ismertem. A nevelőapám is az volt, habár nem olyan radikális módon, mint például a nagyanyám. Az osztrák társadalom bizonyos szegmenseiben teljesen természetes volt az antiszemitizmus. Gondolom, így volt ez Magyarországon, Lengyelországban és még sok más helyütt Európában.
| ||
MN: Semmit sem bántak meg?
MP: Az égvilágon semmit sem. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, senkitől sem hallottam a családban, hogy talán nem volt helyes antiszemitának lenni, hogy talán a holokauszt hiba volt. Egyszerűen letagadták, ami történt. Nem, ez nem történt meg, hazugság az egész – ez volt az álláspontjuk. Az egyik nagybátyám, a nagyapám testvérének a fia, tavaly halt meg. A halála napjáig meggyőződéses náci maradt. Egy osztrák kisvárosban, Amstettenben élt. Doktor Bastnak hívták, ugyancsak ügyvéd volt, akárcsak a nagyapám. Mindenki tudta róla a városban, hogy náci.
MN: Tudott beszélni ezzel a nagybátyjával?
MP: A könyv megjelenése után nem állt szóba velem.
MN: A háború utáni osztrák politika mennyire támogatta, bátorította azt a tagadást, amit a családjában is tapasztalt?
MP: Az antiszemitizmust nem karolták fel, egyszerűen nem vettek tudomást a múltról, elintézték azzal, hogy a bűnösök nem mi voltunk. Ausztria minden felelősséget elhárított. Így ment ez évtizedeken át. A tagadás ugyanakkor az én családomban szinte lehetetlennek bizonyult, hiszen szinte mindenki aktív náci volt. Linzben nőttem fel, abban a városban, ahol a nevelőapám Hitlerrel járt egy iskolába; abban a városban, melyhez Adolf Eichmann és Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke is sok szálon kötődött. Egy közepes ausztriai városhoz képest Linz elég sok főnácit adott a világnak. Így azért nehéz azt állítani, hogy Ausztriának semmi köze nem volt a holokauszthoz.
MN: Az apja nemcsak gestapós volt, de Sonderkommandót is vezetett; először a Kaukázusban, később Varsó közelében. Sikerült kiderítenie, hogy hány ember haláláért felelős?
MP: Pontos számokat nem tudok. Úgy hiszem, nem voltak olyan sokan. De a nem sok éppolyan bűn, mint a sok. Apám nem szolgált koncentrációs táborban, a hozzá köthető áldozatok száma nem mérhető ezrekben. Talán ötven lehetett, talán száz, a kettő között valahol. Nem tudom pontosan. Apám nem élte meg, hogy bíróság elé állíthassák, de a nagyapám igen: először Nürnbergbe küldték, de mert nem volt elég nagy náci Nürnberghez, visszaküldték Ausztriába. Sosem ítélték el, egyik börtönből a másikba küldözgették, aztán mehetett haza. Ez volt a normál ügymenet Ausztriában.
MN: Ha az apja megéli a felelősségre vonást, az ő bűnei elég nagyok lettek volna Nürnberghez?
MP: Kicsi lett volna ő is Nürnberghez. Hogy ült volna? Jó kérdés, csak spekulálni tudok. Nehéz megmondani, mert Ausztriában a nagy bűnösök közül is sokakat elengedtek. Valószínűleg nem kapott volna többet egy vagy két évnél.
| ||
MN: Az apját végül külföldre menekülés közben ölte meg egy embercsempész. Merrefelé tartott?
MP: Paraguayba akart eljutni. Már befejeztem a könyvet, amikor megtaláltam a vonatkozó papírokat. Mindent előkészített, az útlevelet, mindent. A Vöröskereszttől szerezte be a szükséges papírokat. Azt hiszem, a Vöröskeresztnél pontosan tudták, hogy kinek is adják az okmányokat. Úgy ment ez, mint a katolikus egyház berkeiben. Itt is, ott is megvoltak a náciszimpatizánsok.
MN: Az apjáról fennmaradt fotókat beillesztette a családi fotóalbumba?
MP: Egy külön dobozban tartom a fotókat, azokat, amiket a könyvhöz is használtam. Apám ebben a dobozban van. Ez nem azt jelenti, hogy rejtegetem, épp ellenkezőleg: mindent gyűjtök, aminek köze van hozzá. És sajnos, nincs olyan év, hogy ne derülne fény valami új adalékra. Ez egy végtelen történet. Nem tudom azt mondani, hogy na, most már mindent tudok az apámról. Sajnos mindig kiderül valami új, és ez a valami majdnem minden esetben valami sötét, bűnös dolog.
MN: Hogy lehet azt feldolgozni, ha valaki, akit apaként vagy nagyapaként szeretünk, egyszersmind náci?
MP: Az apámat nem nagyon ismertem személyesen, hiszen hároméves sem voltam, amikor meggyilkolták. Nincsenek emlékeim róla. De a szüleiről, a nagyszüleimről nagyon is éles emlékeim vannak. Csodás nagyszülők voltak, imádtam őket és ők is engem. Egyfelől ott vannak ezek a szép, családi emlékek, másfelől meg az a tudás, hogy mindketten milyen kemény, brutális emberek voltak.
MN: Mennyi időbe telt, mire írni tudott róluk?
MP: Hosszú időbe telt, mire összegyűjtöttem a könyvhöz szükséges anyagot, és az is, mire eldöntöttem, hogy tényleg meg akarom írni ezt a könyvet, hogy tényleg tudni akarom ezeket a történeteket. Nehéz döntés volt. 60 éves voltam, amikor megírtam végül.
Korábbi interjúnk Martin Pollackkal itt olvasható.
