Könyv

Azt, hogy az autonóm köztéri művészet - mert valami effélét jelent a street art - egészen pontosan micsoda, a kötet (valójában folyóiratszám) tanulmányai egyfajta rendetlen átfedésben végül is elég jól körvonalazzák, de többre megyünk, ha előbb magát a "könyvtárgyat" lapozgatjuk a vizuális megértés céljából. Ez persze máris ellentmondás, hiszen a graffitik, stencilek, plakátok és matricák a kötetbe zárva már el is szakadnak önnön céljuktól és bájuk elsődleges forrásától, amely az aktuális fennállóval, a Rendszerrel szembeni dühödt, kíméletlen vagy éppen szellemesen csúfolódó, jelen idejű és nyilvános dac, ellenállás. Katalógust azért senki se várjon, hiszen a kötettervezői szépérzék ("Bieder Anikó, Gelsei Balázs - cadmium" ez áll hivatkozásul a megfelelő helyen) egyértelműen felülírja a pontos tájékoztatás igényét. Így aztán az olvasói kíváncsiság sokszor kielégítetlen marad: a szövegekben emlegetett művészek és az illusztrációk között csak véletlenszerűen érzékelhető a kapcsolat, ami viszont és másfelől nem megy szembe a street art amúgy is álnevekbe burkolózó anonimitásával. Az interjúk és történeti áttekintések aztán e nevek mögé (mint az immár több mint híres Banksy vagy Blek le Rat) felrajzolnak több hús-vér alkotót, akik egy részét a mainstream - sőt ideig-óráig saját maguk - nemtetszése mellett az utcáról már rég a galériákba tuszkolt a műkereskedelem.

Miközben ezt írom a papírfecnikkel elborított asztalon alig helyet találó klaviatúrát püfölve, hallom, hogy az udvar felől a szokásos hang ismét rosszat kíván valakinek, "rák legyen a tüdődben" - de már nem csak azért írok, hogy megszabaduljak a szorongástól, hogy az "újrakezdés" annyi tétovázás és bénultság után ne valami újabb melléfogás, üresjárat, zsákutca kiindulópontja legyen. Nem csúszik ki kezemből a rongyossá forgatott, impozáns borítójú, ám a meglehetősen kis betűméret és a túlságosan is nagy szedéstükör miatt kissé riasztó belívekkel megvert könyv; Roubaud regénye végül mégsem vált a tökéletes rombolás és a kudarcok emlékművévé.

Az alcím: Utazások keleten. Hát induljunk el mi is innen. Közelítsünk először a hagyományok felől!

Íme, ismét sorozatos elkövetőt sodort elénk a könyvkiadói szeszély a Donald E. Westlake-nek születő, s e becses nevén inkább vidámabb könyveket - ugyancsak nagy számban - publikáló Stark bűnügyi elbeszéléseinek e két korai darabjával. A regénynek rövid, novellának hosszú írások a hatvanas évek elejéről valók, ehhez is mérhetők a tétek, egy harmincezer dolláros balhé szinte a hősök főművének számít (ám a folyam az egész írói pályán kitart, így a dolgok állása később nagyot fordulhat - Westlake tavaly szilveszterkor vagy idén újévkor lépett le a színről).

Kevés érdekesebb és tanulságosabb dolog van az irodalom életében, mint mikor az alkotó, legyen a szakmája szép- vagy szakirodalom, nekilát, hogy reflexíve térképezze fel saját munkájának terepét, s annak meghatározására törjön: hogyan is kellene űznie neki vagy társainak vagy az anonim irodalmi életnek (vagy esetleg magának az irodalom világszellemének) azt, ami már amúgy is űzetik. Gondoljunk csak József Attila szép önironikus megfogalmazására: "Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" - mire csak bátortalanul kérdezhetnők: hát vajon még mi érdekelhetné a költőt? S ha valakit kritikusnak teremtett az isten (Bán Zoltán Andrásról bizonyára kijelenthetjük: ő ilyen teremtménye a világnak), akkor miért ne rajzolhatna meg éppen ő, a mai irodalomkritika egyik legöntörvényűbb és legönfejűbb figurája egy olyan koordináta-rendszert, melyben, úgy véli, mindenki elfér (ő maga is! - bár saját tényleges és virtuális pozíciójáról szemérmesen [?] hallgat), mely mindenkire érvényes (volt), s mely mindenkinek, aki kritikaírásra adta valaha fejét, meghatározza mozgásterét és választási lehetőségeit. Bán e könyvében (konkrétan: könyvének bevezető és címadó írásában) impozánsan merész és nagyszabású koordináta-rendszerrel találkozunk - ritka élességgel határoztatik meg és íratik körül annak a szocializmusnak nevezett korszaknak az irodalmi élete, melyben mindannyian szocializálódtunk (hiába a tiltakozás: még a mai fiatalok is!), s melynek - szerinte - a kritikaírás lett volna a demiurgosza. Ha van demiurgosz, akkor a démonnak kell, hogy legyen megszemélyesítője is: legyen tehát főítész. Bán hihetetlenül éles elmével és rokonszenvesen kellő rosszhiszemű ravaszsággal e tételre építi fel nagyszabású leírását, melyben mindenki, aki szerepet vállalt a kádárizmus irodalmában (no, maradjunk realisták: majdnem mindenki) megkapja a maga beosztását: mihez képest és hogyan helyezkedett is.

1999-ben a Corvina Kiadó adta ki Japán kulturális lexikon című művét, nemrég pedig az Európa Kiadó gondozásában megjelent, Basó Macuo 333 haikuját tartalmazó, rendkívül alapos jegyzetekkel ellátott kötetet fordította magyarra (kiegészítve Tandori Dezső 1982-es fordításaival). A haiku (egy öt, egy hét, majd újra egy öt szótagos sorból álló rövid vers) műfajáról, történetéről, értelmezéséről és fordításáról kérdeztük.

Írt a Nyugatba, de nem tartozott a generációs beltagok közé. Alkalmi bedolgozója volt a magas irodalmi fővonalnak, de nem is ért volna rá többre: ott volt a forgatókönyv- és a sportújságírás, a Fradi-drukkerség és kedvelt könnyű műfaja, a ponyvával rokon lektűr; az utóbbinak volt Aszlányi Károly az egyik legszellemesebb, a maga idejében híres és híresen könnyűkezű művelője. Bőven mért aforizmái és szatirikus vénája Karinthyval és Rejtővel rokonítják, történetmesélő léhasága kora (a harmincas évek) nagybani ponyvamunkásaival.

A "vén kujon" 1973-ban megjelent novellagyűjteményének alcíme (Stories of the Buried Life) hiányzik ugyan a most megjelent magyar kiadásból, de mint minden Bukowski-mű elé, ide is "természetesen" odaérthető. Ugyanis a szövegek maguk mondják ki, hogy szerzőnk összes írása a nyomorúságos, kisszerű, eltemetett élet(ek)ről szól, mely(ek)nek szereplői megalázott, szerencsétlen alakok, akik bár tisztában vannak helyzetükkel, olykor mégis olcsó és kicsinyes illúziókba, afféle élethazugságokba merülnek.

A norvégok hírhedt zenészevők - ennyit mindenképpen megtanultunk róluk. De mit tudunk a fjordok népének kortárs irodalmáról? Dermesztően keveset.

A fénymásoló és a meeting room közti zóna kedvelt tartózkodási helye a zeitgeist megzenésítőinek. Játszódott itt már szatíra és horror, film, könyv és vízibalett - a márkaérzékeny vállalati törtetőbe már annyian beletörölték a lábukat, hogy - hacsak elő nem kerül hamarosan egy kétfejű yuppie - új bőröket nehéz lehúzni e jól fizetett jelenségről.

1. Tóth Krisztina: Magas labda (Magvető) - 131 pont 2. Darvasi László: Virágzabálók (Magvető) - 125 pont 3. Kemény István: Kedves Ismeretlen (Magvető) - 116 pont 4. Csaplár Vilmos: Hitler lánya (Kalligram) - 65 pont 5. Horváth Viktor: Török tükör (Jelenkor) - 59 pont 6. Kukorelly Endre: Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív (Kalligram) - 58 pont 7. Kántor Péter: Megtanulni élni (Magvető) - 53 pont 8. Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta (Magvető) - 45 pont 9. Krusovszky Dénes: Elromlani milyen (Kalligram) - 40 pont 10. Gerevich András: Barátok (Kalligram) - 31 pont 11. Ortutay Gyula: Napló I. 1938-54 (Alexandra) - 25 pont Szavazóink: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bodor Béla, Bojtár Endre, Csáki Márton, Elek Tibor, Faragó Kornélia, Gács Anna, Halmai Tamás, Horváth Györgyi, Jenei László, Kálmán C.

Azt mondja, rétegíró. A réteg viszont sokfélét olvashat tőle: novellát, tárcát, regényt. A Trapitit nemcsak a gyerekek szerették, a Könnymutatványosok legendáját leginkább a varázsos történetért bárki, aki olvasta. A legutóbbi nagyregény, a Virágzabálók meg nagyot készül szólni, erre határozott jelek mutatnak: Darvasi László könyve alatt "recseg-ropog az asztal".

Volt Nobel-díjra felterjesztett írófejedelem, Európa-szerte ünnepelt színpadi szerző és örökös díszelnök, ám sokan már életében őskövületnek ítélték, s halálát mindössze rövid hír tudatta a hazai közönséggel. Noha maga Mikszáth szánta utódjául, s tán nem is csak az Adria Biztosító Társulat igazgatótanácsi tagságában.