Az utolsó szögig - Richard Stark: Parker és a szajré; Parker és a Szindikátus

  • - ts -
  • 2009. október 8.

Könyv

Íme, ismét sorozatos elkövetőt sodort elénk a könyvkiadói szeszély a Donald E. Westlake-nek születő, s e becses nevén inkább vidámabb könyveket - ugyancsak nagy számban - publikáló Stark bűnügyi elbeszéléseinek e két korai darabjával. A regénynek rövid, novellának hosszú írások a hatvanas évek elejéről valók, ehhez is mérhetők a tétek, egy harmincezer dolláros balhé szinte a hősök főművének számít (ám a folyam az egész írói pályán kitart, így a dolgok állása később nagyot fordulhat - Westlake tavaly szilveszterkor vagy idén újévkor lépett le a színről).

Íme, ismét sorozatos elkövetőt sodort elénk a könyvkiadói szeszély a Donald E. Westlake-nek születő, s e becses nevén inkább vidámabb könyveket - ugyancsak nagy számban - publikáló Stark bűnügyi elbeszéléseinek e két korai darabjával. A regénynek rövid, novellának hosszú írások a hatvanas évek elejéről valók, ehhez is mérhetők a tétek, egy harmincezer dolláros balhé szinte a hősök főművének számít (ám a folyam az egész írói pályán kitart, így a dolgok állása később nagyot fordulhat - Westlake tavaly szilveszterkor vagy idén újévkor lépett le a színről).

Arról van szó, hogy komoly és kevésbé komoly, de nagy szakmai tapasztalatú egyének olykor (a Parker és a szajréban) összejönnek, s hosszas előkészítés után véghezvisznek valami nagy dolgot. Máskor pedig (a Parker és a Szindikátusban) külön-külön ejtenek viszonylag kisebb dobásokat, amiből aztán nagy ügy lesz, mint az igyekvően tódító címből tán már ki is találták, Dávid legyőzi Góliátot (csak egyszer látnék valami olyasmit, amiben Góliát végez semmi perc alatt, és érvényesül a papírforma).

Ha sorozat, nyilván központi figura is kell neki, Stark edzői karrierje során két versenyzőt is a pályára küldött, de mint látjuk (címekről feljebb), ekkor még Grofield csak egy érdekes, ám nem kicsit problematikus segédereje az igazi betyárnak, Parkernek. Parker igazi keményfiú, e művekben amúgy sem zavarnak sok vizet a rendvédelmi szervek. Kisujjában a csirkefogói szakma, erős, és nem inog meg soha. Ha kell, szembeszáll a Szindikátussal (ennek nagybetűsségéről lenne némi különvéleményem, de megtartom), ha kell, kirabol egy egész várost. Hát, hogyne kéne! Olykor kell az. Parker ilyen a nőkkel is, míg a balhé tart, absztinens, de miután végzett, dühödt vágy veszi le a lábáról - e ponton szokott elválni a dolog, ennél a kanyarnál szakadnak le mindig Chandler követői is. Nos, Stark is Parkerrel marad a balhé után egy fordulóra. Azt sem mondhatjuk, hogy nagy kár lenne. Hiszen Stark nem Chandler utózmánya, hanem sokkal inkább Elmore Leonard és Quentin Tarantino előzménye és társa - hamisítatlan, és nota bene megszépíthetetlen ponyva. Nincs az az értelmiségi, aki - hogy legalizálja esténként elfecsérlődni tűnő idejét - belemagyarázhatna ún. értékeket. Csupa párbeszéd, csupa kurta fejezet, minden új bekezdésben van. Ám míg Tarantino és Leonard az ún. szellemes párbeszédek mesterei (értsd hőseik feszt baromságokról fecsegnek), addig Stark szigorúan a tárgyban tartja a beszélgetés fonalát, itt elrejtjük a kocsikat, ott feltöröd a széfet, ha muszáj, lősz (általában muszáj). Mégsem mondhatjuk, hogy ne lenne vicces, pont az. Csak nem annyira direktbe - mert milyen az már, ha nem vicces, amikor egy egész várost rabolnak ki komoly pofájú majsztrók?

Nos, pontosan olyan, mint amikor Piszkos Fred elrabolja őfelsége cirkálóját. Az pedig nem lényegi különbség, csak képmutatás, hogy kinek milyen véráldozatok árán sikerül a huszárcsíny.

Fordította: Varga Bálint. Agave Könyvek, 2009, 137+134 oldal, 2680 Ft

Neked ajánljuk