Miközben ezt írom a papírfecnikkel elborított asztalon alig helyet találó klaviatúrát püfölve, hallom, hogy az udvar felől a szokásos hang ismét rosszat kíván valakinek, "rák legyen a tüdődben" - de már nem csak azért írok, hogy megszabaduljak a szorongástól, hogy az "újrakezdés" annyi tétovázás és bénultság után ne valami újabb melléfogás, üresjárat, zsákutca kiindulópontja legyen. Nem csúszik ki kezemből a rongyossá forgatott, impozáns borítójú, ám a meglehetősen kis betűméret és a túlságosan is nagy szedéstükör miatt kissé riasztó belívekkel megvert könyv; Roubaud regénye végül mégsem vált a tökéletes rombolás és a kudarcok emlékművévé.
A nagy londoni tűzvész eredetileg a szerző egy álmának kapcsán felmerült név, mely aztán visszavonhatatlanul összekapcsolódott egy tervvel, a Tervvel, mely költészetterv és egyszersmind "életterv" volt (matematikai terv is, lévén szerzőnk "költészet- és matematikacsináló" saját definíciója szerint), s amely bukásra volt ítélve - e bukás történetéről kísérel meg tudósítani e regény, mely csak az első kötete (pontosabban az első, Rombolás című ága) egy, a szesztina versformát imitáló regényfolyamnak, mely A nagy londoni tűzvész címet viseli. (Az első ág eredeti francia kiadása 1989-es, azóta hat kötetben megjelent a további öt is, és várható egy "kiegészítő", a szesztina ajánlásának megfelelő záró rész közreadása.) Így míg jelen kötet borítóján is A nagy londoni tűzvész olvasható, a belső címlapon már ez szerepel mint valódi cím: 'A nagy londoni tűzvész', aposztrófok között (a cím[ek]nek a szöveg alakulása során végbemenő transzformálódásáról a 66. szakasz számol be), ahogyan a főszöveg is igen gyakran él különböző tipográfiai eszközökkel (idézőjelek, belső idézőjelek, aláhúzások, többszörös zárójelezés, nagy kezdőbetűk, kurziválások és így tovább), melyek nem öncélú bravúrkodások, hanem az egyértelműsítést szolgálják, s ezek következetes alkalmazásában ismét csak Roubaud matematikusénje mutatkozik meg. De mindez, mondhatni, természetes, hiszen szerzőnk az OuLiPo nevű csoport (Ouvroirs de Littérature Potentielle, A Lehetséges Irodalom Műhelyei) oszlopos tagja, melynek célkitűzése, hogy a természettudományok egzakt szabályai segítségével, illetve a mintájukra szisztematikus munkával kiaknázza az irodalom eddig feltáratlan lehetőségeit, egyfajta matematizált poétikát létrehozva. (Erről és Roubaud-ról lásd még: Szigeti Csaba: Mint egy elefánt, MaNcs, 2005. március 17., valamint Molnár Zsófia: A nyelv emlékezete, MaNcs, 2007. április 12.) Az oulipienne szövegalkotás alapja a megkötés, mely egyszerre több is, kevesebb is, mint "törvény" vagy "szabály": egy belső késztetés eredménye, mely a szerzői invenció és ily módon a mű része, s amelynek hatálya a szerző részéről bármikor felfüggeszthető.
Jelen esetben az alapvető megkötés azt irányítja, hogy Roubaud mindennap csak egyetlen szakaszt (paragrafust) ír meg (ezekből 196-ot számol a regény), mindig a hajnali órákban, s a világosság, a nappal eljövetelével befejezi a munkát. Így tudósít A nagy londoni tűzvész önmaga születéséről, miközben egyszersmind saját létének ideáját rombolja le az emlékezés révén. Ugyanis mindenekelőtt emlékezésprózát olvashatunk, melynek szerkezete nem a megírás kronológiáját követi, hiszen a Tudósítás fejezet legtöbb szakaszához kapcsolódik valamiféle Csatlakozás (Beszúrás vagy Elágazás), melyek a könyv második felében kapnak helyet; "az igazi regénypróza [...] váltogatja és adagolja a hangokat, az anekdotákat és a gesztákat, hogy biztosítsa a mondatok, a bekezdések, a fejezetek előrehaladását, míg az emlékezéspróza megáll, és majdnem mindegyiknél (a mondatoknál, a bekezdéseknél, a fejezeteknél [...]) visszafordul a megszerkesztés mindennapos, szigetlakó életéhez" - ahogyan erre reflektál is a 32., Egy regényt imitálva írom című szakasz.
Az emlékezés (és ily módon a regény) középpontjában a tüdőrákban korán elhunyt fotográfus feleség, Alix Cléo Roubaud áll, az ő elvesztése diktálja a ritmust az írás és az emlékezés idejében, az ő hiányban-létének momentumai tárulnak föl a megírás hosszan kifejtett körülményeiben is ("csendben lenni, nem kockáztatni, hogy bárkit felébresszek" - olvashatjuk még a Tudósítás elején, miközben "ennek mostanra már a legcsekélyebb jelentősége sincs"). A gyászmunka ez esetben maga a regény, melynek matematikai pontossága, az emlékezés divergenciájának kordában tartása szembemegy a veszteség kiváltotta fájdalommal; csendben végzett, dolgos gyász ez. A nagy londoni tűzvész önmaga (és a Terv) létrejöttének, megvalósulásának bukását akarta elmesélni, ám ez az alapállás "vallott kudarcot", amikor mégiscsak egy kompakt (bár bonyolultnak tetsző szerkezetű, sokak számára pedig egyenesen fárasztó) regény született meg, melyben "a szövegre irányuló megfontolások [...] szándék[a] mindenekelőtt szerelmi volt."
A többszörös áttételekkel, hivatkozásokkal operáló, számos megkötést alkalmazó, számtalan irodalmi, filozófiai és művészeti utalással élő regény fordításának nyilvánvalóan heroikus munkájáért Szigeti Csabát illeti dicséret és köszönet, aki ugyanis, ha mint az sejthető, aligha jelennek meg magyarul a további kötetek, mégis bepillantást engedett ebbe az összetettségében is világos, ugyanakkor tónusában meglehetősen sötét (szöveg)világba, melynek egyik legfontosabb tényezőjére, a szerző és az elbeszélő azonosságának-különbözőségének kérdésére és ennek anomáliáira e hasábokon nem térhettem ki. "A valós, perverz és polimorf felejtés szembehelyezkedik ésszerű rombolásom, rendezett törlésem kísérletével."
Fordította: Szigeti Csaba. L'Harmattan - ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, 2008 [2009], 307 oldal, 2900 Ft
