Kornai János már korábban is vizsgálta az egészségügyi reform kérdéseit. Most Karen Eggleston amerikai egészségügyi közgazdásszal közösen folytatta ezt az évekkel ezelőtt elkezdett munkát. A könyv - közgazdasági szakmunkától szokatlan módon - azzal kezdődik, hogy a szerzők leszögezik azokat az alapelveket, melyeknek az egészségügyi rendszernek meg kell felelnie. Már e gesztusból is kiviláglik: a mű egyrészt ismeretet terjeszt, másrészt vitaindító röpirat, amely erős értékeket és javaslatokat közvetít.
A kiindulópontot két etikai posztulátum képezi, amely a könyv címében is szerepel: "Olyan átalakítást kell előmozdítani, amely megnöveli az egyén és leszűkíti az állam döntési jogkörét a jóléti szolgáltatások szférájában." A második alapelv pedig: "Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, a hátrányos helyzetűeket." Ezután még néhány, ezeknél kevésbé hangsúlyos elvet is megismerhetünk. Az elvek leírása fontos: ezek nélkül nem lehet értelmes vitát folytatni az egészségügyről (sem). A szerzők a későbbiekben is több nehéz etikai problémát vizsgálnak: kaphat-e valaki jobb egészségügyi ellátást, vagy igénybe vehet-e egy olyan eszközt, amelyből csak kevés van, ha többet fizet ezért?
A szerzők beavatják az olvasót az egészségügyi szektor közgazdasági sajátosságaiba éppúgy, mint a kelet-európai helyzet jellemzőibe. Ez a fejezet remekül összefoglalja az egészségügyi közgazdaságtan fontos állításait, hogy később a reformokról szóló javaslatokat a laikusok is megérthessék és értékelhessék. A szerzők megvilágítják az olyan jelenségeket, mint a káros szelekció vagy az erkölcsi kockázat - ezek abból adódnak, hogy a különféle szereplők különböző információkkal bírnak (s e kifejezések arra is alkalmasak, hogy ízléses, túlzástól mentes használatukkal bármely művelt társaságban magunkra irányítsuk a figyelmet). És persze nem csak önmagukban fontosak. A jó egészségügyi intézményrendszer többé-kevésbé megoldást kínál ezekre a problémákra. A gondos egészségügyi közgazdász ebből szokott kiindulni. Kornaiék szerint azonban a hazai rendszer legfőbb baja
a puha költségvetési korlát
Egy intézmény nem megy csődbe, ha hosszú távon veszteségesen működik, mert az állam rendre kimenti. Ha egy vállalat költségvetési korlátja puha, akkor nem hat rá elég erős nyomás, hogy hatékonyan működjön, és ezért pazarolni fog. Ezt a jelenséget Kornai fedez-te fel és írta le a piaci szocializmus tanulmányozása során. Mivel az egészségügy különféle intézményei esetében pontosan ezt a rendszerhibát tapasztalhatjuk (gondoljunk városunk kórházára vagy az egészségbiztosító hiányának finanszírozására), a kelet-európai egészségügyi szektor leírásánál be lehet vetni azt az eszköztárat, amelyet Kornai kifejlesztett a piaci szocializmus vizsgálatára. És intézményrendszerből is olyanra van szükség, ami ezt a bajt kezelni tudja.
A gondolatmenet azonban nem áll meg a rendszer hatékony működésével összefüggő kérdéseknél - hiszen kiindulópontja is a szabad választás és a szolidaritás. "Az állami tulajdonnak és szabályozásnak ne legyen monopóliuma. Legyen verseny a különféle tulajdonformák és koordinációs mechanizmusok között." Ha nincs ilyen verseny, az egyén szabad választáshoz való joga sérül. Ha az egészség a legbecsesebb dolog, akkor miért pont ebben az ügyben ne legyen választék, csak fogkrémben és mosóporban?
A könyv második felében számos javaslat szerepel: a szerzők nem egyik vagy másik modell mellett törnek lándzsát, inkább lehetőségeket vázolnak fel. Szét kell választani az ellátást alapvető ellátásra (amihez mindenkinek joga van) és kiegészítő ellátásra, amely csak annak jár, aki külön fizet érte (akár külön biztosítás formájában, akár a kezelésért járó díjazással). Az alapvető ellátást az egészségügyi adóból kell fedezni, melynek legyen minél szélesebb a bázisa, hiszen jelenleg a jövedelmek viszonylag kis része után fizetnek tb-járadékot. Ez igazságtalan, ráadásul nem is túl hatékony modell.
Működjenek magán-egészségbiztosítók, amelyeknél kezdetben csak a kiegészítő ellátásra lehet biztosítást kötni. Később beszállhatnak az alapvető ellátásba is, és a biztosítási díjat az adóból utalja át számukra az állam. Vagyis legyen sokszínűség és verseny a biztosítók piacán! A kórházak és más egészségügyi intézmények körében ugyanerre van szükség, hisz ez biztosítja a szabad választást és a hatékonyságot. Nem kell erőltetni a privatizációt, de lehet segíteni. És ne gondolkodjunk fehéren feketén! Lehet, hogy orvosok kis közössége kibéreli a kórház egy részét. Lehet, hogy az állami tulajdonú biztosító fizet az állami és a magántulajdonú kórházaknak is. Lehet, hogy a biztosító maga vásárol kórházakat. Ha a szabályozás megfelelő, akkor ezektől nem kell tartani.
A szerzők a hálapénz jelenségét is górcső alá veszik. Panáceájuk erre a megfelelő intézményrendszer. A hálapénz a hiányhoz és a valódi árak hiányához kapcsolódó jelenség, amely a piaci szocialista rendszer jellegzetessége. Mit sem segít, ha "betiltják". Ha viszont verseny és normális árak lesznek, akkor magától megszűnik - mint minden más iparágban. A lényeg az, hogy az orvosok legálisan megkaphassák ezeket a pénzeket. A magánbiztosítók és -kórházak megjelenése sokat segít ebből a szempontból.
A könyv hazánkban szokatlan színvonalon tárgyalja az egészségügy kérdéseit. Konkrétan - világszínvonalon. Kíváncsi lennék, hány egészségpolitikus veszi magának a fáradságot, hogy belelapozzon. Nem sok jót sejtek.
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004, 242 oldal, 4000 Ft
