Ez már csak azért is érdekes gesztus, mert Kompolthy és Bán egy személy. Bán korai kritikáit Kompolthy Zsigmond néven jegyezte, akárcsak némely „színpadi próbálkozását”. A fiktív és valós szerző vitája mégsem pusztán üres játék az identitásokkal. Bán felveti, hogy a Pannon pestis valódi célja a szatíra erejével mozgósítani a fővárosi polgárságot a jelenlegi rezsim ellen, mire Kompolthy – az ominózus lemarházáson túl – kényszeredetten elismeri: bár mozgósításról szó sincs, a regény valóban a „pestiek” dühéből született.
Nem mindegy, hogy Bánnal vagy Kompolthyval tartunk, azaz a Pannon pestist a Nemzeti Együttműködés Rendszerének pontos (szatirikus) diagnózisát nyújtó regényként olvassuk, amelyet csupán azért nevezhetünk disztópiának, mert a váratlan (egészségügyi) katasztrófa forgatókönyvével dolgozik, és a cselekményt a közeli jövőbe helyezi – vagy inkább a szerző dühét, elkeseredését és bűntudatát nagy nyelvi erővel kifejező publicisztikával van dolgunk, amely történetesen a szatirikus regényben találta meg a maga formáját. Szerintem az utóbbi a helyes leírás, ám miként Bán és Kompolthy vitája jelzi, a kérdés az alkotói oldalon sem dőlt el egyértelműen.
A pestis pusztítását mindvégig élőben kommentálják a regény voltaképpeni főszereplői, a Hajnalcsillag kávéházban tanyázó bohém értelmiségiek, élükön a szerző (Bán vagy Kompolthy?) alteregójával, Kandra Kiss Tamással. Akik alkoholközi állapotban vagy éppen teljesen józanul, furcsa magán-életi és erotikus sokszögeket produkálva – ezzel egyaránt elszórakoztatva magukat és az olvasót – valójában mindvégig a hatalom és a kollaboráció természetéről elmélkednek. Minden látszat ellenére morális kérdésekkel gyürkőznek: vajon vállalható-e, hogy valaki cinikusan eljátssza a rendszeren kívüli értelmiségi szerepét, azt a szerepet, amelyet a hatalom osztott rá, részesülve privilegizált helyzetének előnyeiből, ne adj’ isten részt vállaljon az állam működtetéséből, esetleg mély megvetéssel bár, de mégiscsak kiszolgálja a politikai hatalmat. („Isten csak az Ördög remekbe szabott szelfije”, hangzik el több ízben e sokértelmű bon mot.) Mindeközben dühöng a pestis, hőseink pedig szellemes és harsány monológokban értelmezik az újabb fejleményeket. Van is rajtuk mit értelmezni: a kór szemlátomást megkíméli a hajléktalanokat és a közmunkásokat, mintegy visszafelé forgatva a történelem kerekét, hiszen a „keresztyén-ökumenikus kormányzat” már évekkel korábban kriminalizálta a szegénységet…
A Pannon pestis nem adja tökéletesen hű rajzát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Az aktuális kormányzat jóval pragmatikusabban használja az ideológiát, nem (vagy nem így) törekszik totális ellenőrzésre az állampolgárok felett, és így tovább. De nem is ez a regény legfőbb célja. A Pannon pestis minden során átüt az erős alkotói személyiség, a regényvilág történései elsősorban az ő perspektíváját értelmezik, az ő (forma)problémái állnak a középpontban. Nem hiába választotta a szerző az Ady-publicisztika és a Krúdy-regények nyelvét az áradó szövegfolyam megalkotásához; a hangot mindvégig sikerül kitartania. Kis terjedelme ellenére innen a mű viszonylagos ormótlansága, és innen a stilisztikai „túlhabzás”; pontosabban az, amit az egyik kritikus (mondjuk, jelen sorok szerzője) markáns elbeszélői jelenlétként érzékel, a másik pedig (mondjuk, Károlyi Csaba az ÉS hasábjain) idegesítő túlírtságként.
A szatírákkal kapcsolatban rendre visszatérő félelmünk ezúttal alaptalan: a Pannon pestis nem hullik szét egymást követő epizódok sorozatára, sőt kifejezetten regényszerű zárlatot kap.
Kalligram, 2019, 208 oldal, 3500 Ft
