Magyar Narancs: Kerestem a Fehér farkas novellái között azt az erős összetartó erőt, ami a Pixel esetében egyértelmű volt. Most főképp tematikus kapcsolódásokat találtam, és vándorló motívumokat. Mindegyik nagyon nyomasztó, sötét tónusú szöveg, hosszan munkálnak a befogadóban.
Tóth Krisztina: Ha össze kellene foglalnom, akkor azt mondanám, hogy a visszaélés és a lappangó titkok fogják egybe a történeteket. Mindegyik novellában van valami múltbéli esemény, elfojtott, homályos, ami előkerül, és befolyásolja a jelent. És a végén a történetek többségében egyáltalán nincs katarzis. Azt érezhetjük, hogy megtörténik vagy felszínre kerül a szörnyűség, de nem jön a feloldás. Minden marad a régiben. A szégyen, az elfojtás, a feldolgozatlanság, a fájdalom. Hogy így fognak a szereplők tovább élni.
MN: Erős motívum a terek működése. Belakni a tereket, figyelni, ahogy a személyiség ezekben mozog – akár a nyitónovellában a fel- és lemenő lift. Kedvencem, amikor egy megrögzött nő magát vevőnek álcázva folyton ugyanolyan alaprajzú lakásokat nézeget.
TK: Először csak ezt a mániákus precizitást látjuk, és csak érezhetjük, hogy ez nem egy normális üzemmód. Majd megérezzük, milyen fájdalmas múltbéli esemény után nyomozhat… Az ő esete is arra világít rá, amire újra és újra rácsodálkozom. Hogy milyen erősen határozzák meg a működésünket a magunkkal hurcolt traumák. Az elhallgatások és csöndek. Mennyire átüt a viselkedésünkön, amit körbebeszélünk, és ami csak körvonalaiban van jelen.
MN: Engem felkavart a nő mániákussága. Épp mielőtt olvastam volna a novelládat, akkor kezdtem el a gyerekkori lakásunkat keresni ingatlanos oldalakon.
TK: Mély és erős késztetések ezek. Én is visszamentem egykori életem helyszíneire, sőt, a gyerekeimet is elvittem. Fontos tudatosítani a folytonosságot önmagunkkal, összeforrasztani az egykori énünket a maival.
MN: Ebben talán a puszta felidézés is segíthet. Az ötvenedik születésnapodra egy, az egész eddigi életműveden átívelő beszélgetőkönyv jelent meg Reptéri nyúl címmel, benne sok személyes és megrázó gyermekkori történettel. Nem érezted, hogy ezeket inkább szépprózai munkákban kellene felhasználnod?
TK: Csak elvétve írok saját történeteket, azokat is nagy eltartással, így nem hiszem, hogy ezek a sztorik alapanyaggá váltak volna. Ezek a beszélgetések sokkal személyesebbek, mint amit íróként láttatni engedek a magánemberi lényemből. De nem bántam, hogy így alakult. Horváth Csabával régóta ismertük egymást, így a szakmaiság mellett engedtünk némi lazaságot is, ami szerintem jót tett a könyvnek. A könyv amúgy Csaba ötlete volt. Amikor a Magyar Rádió abbahagyta a kortárs szerzőkkel a beszélgetéseket, akkor Csorba Csilla javaslatára a Petőfi Irodalmi Múzeum vette át a feladatot, hogy a középgenerációnak is feltehessék a fontos kérdéseket. Így Csaba minden kötetem kapcsán megkeresett. Sok hangfelvétel gyűlt össze, aktuálisan csak a hiátusokat kellett kitölteni.
MN: Az író véges ideje többször előkerül ezekben a beszélgetésekben is. Te ma már nagyon élesen tudsz nemet mondani. Mikor jött el a pont, mikor megérezted, vége a pazarlásnak?
TK: Egyrészt úgy alakult, hogy ismét egy kisgyereket nevelek, így nagyon kevés magánidőm van, amit az írásra tudok fordítani. Másrészt nem szeretem a most divatos könyvcsinálási metódust, mikor marketingesek feldobnak kiadóknál eladhatónak tűnő ötleteket, és ezekhez keresnek írót. Higgyünk már abban, hogy az íróknak vannak ötleteik, és azokat ki is tudják bontani, ha békén hagyják őket! Ne tekintsük alkalmazott dolognak az irodalmat! Amikor azon kaptam magam, hogy két éve nem tudok odaülni a saját munkáimhoz hasonló feladatok miatt, azt mondtam: állj! Ma nem is írókat, hanem formálható fiatal arcokat várnak, akiket piaci szempontok szerint lehet alakítani. De ha az ember felépített valami hiteleset, évtizedeket rakott bele, hogy azt írja, amit fontosnak gondol, akkor luxus hagyni, hogy szétszedjék a részfeladatok. Nem tudok és nem is akarok aláviselkedni ennek a tendenciának, ahol a szöveg szinte másodlagos, és minden az egyre nagyobb felhajtásra épül. Nem szeretem a cirkuszt.
MN: Nagy műveket és nagy szerzőket
is roppant ellenszenvesen marketingelnek.
A Könyvfesztivál díszvendége Knausgård volt, te mondtad a laudációt. Számomra roppant visszatetsző volt a habzás a személye – nem a műve! – körül, ahogy még komoly irodalmárok is a csinosságáról, magasságáról ájuldoztak, mintha egy popsztárért remegnének. Te is úgy kezdted a beszéded, hogy végül csak odalapoztál a szerző portréjához…
TK: Mert rászoktatták az olvasókat arra, hogy a szerző is egy termék. Nekem sokkal szimpatikusabb, ha a szerző háttérben van, borzasztóan tetszett Elena Ferrante bujkálása is. Az vagyok, amit írok, ne a fizikai jelenlétem határozza meg az olvasó elképzeléseit.
A Knausgård-ral való beszélgetések alatt is végig volt egy fura érzésem. Hogy nagyon megszokta már ezeket a típusú kérdéseket, és időnként már csupán fejben válogat a CD-k között. Fárasztó lehet mindig abba ütközni, hogy nem a művedet látják. Legalább az irodalmat elvileg értők tekintsenek már tovább! Persze hogy ő sem a saját életét írja! Felhasználja az eseményeket, de konstruál. Nem az a tétje a regényfolyamának, hogy mint krónikás mennyire pontosan rögzít. Kit érdekel egy Knausgård nevű ember magánélete, ha azzal nem tud valami érvényes emberi tudást felmutatni rólunk? Ennek ellenére folyton abban a pocsolyában tocsogunk, hogy mi van a volt feleséggel, mit szólnak a családtagok, miközben nem itt van a lényeg. Hanem hogy a hétköznapi silány törmelékből hogyan képes egy író valami örök érvényűt alkotni, valami poétikusat felépíteni. Mert ebben rejtőzik Knausgård zsenije. Látszólag eszköztelenül csinálja, ez a trükk. Az olvasók persze szeretik a mítoszt az ösztönös zseniről, de aki legalább egy novellát összetett már, az pontosan tudja, hogy egy szöveg nem ömlik csak úgy elő az emberből.
MN: Autoriter apáink volt a címe a méltatásodnak, benne a rettenet folyamatos, generációkon átívelő újrateremtésének erősen közéleti üzenetével.
TK: Hiszem, hogy nem lehet társadalmi szinten változást elérni, amíg a saját személyes magánküzdelmeinket nem vívjuk meg. Hogy akarunk közösen szabadulni, ha a saját életünkben nem vagyunk szabadok? Családi és múltbéli meghatározottságok annyira megnyomorítanak és megkötnek minket, hogy kényszerpályákon vergődünk, így nem lehet elvárni, hogy felálljunk, és megrázzuk magunkat, aktívan változtassunk a közös életünkön. Abban nőttem fel, hogy állandóan félni kell. Magdi nénitől, a sánta fűtőtől az iskolában, az apám dühkitöréseitől. Csernobiltól, AIDS-től, ráktól, attól, hogy feljelentenek. Aztán egy idő után csomó minden megtörténik. Nagy felbontásban, közelről látod, hogy amitől féltél, ott van, éled. És egyszer csak elunod azt, hogy félj. Beletanulsz, hogy jobb néha megijedni…
MN: Akkor nálunk eleve reménytelen az ügy, mert mintha a sebek, sérülések nem gyógyulnának, hanem társadalmi szinten újratermelődnének, a félelemkeltés, riogatás a központi üzenet.
TK: Ami feltépi a már gyógyulófélben lévő sebeket is. És emiatt egyre erősebben rezonálunk mindenre. És itt muszáj elmondanom, hogy sokszor irtózom azoknak a reakcióitól is, akikkel elvekben és alapokban egyetértek. Rémiszt az agresszió, sokszor képtelenek magára a jelenségre reflektálni, mert minden ügyben ott van az összes korábbi sérülés is. Még a legkisebben is. És ha valaki másképp reagál, jön a kollektív ítélkezés. Friss élményem a Jelenkor-est a PIM-ben. A lapban a kilencvenes évek eleje óta publikálok, a múzeumba harminc éve járok felolvasni, otthon vagyok benne. De már az est előtt jöttek a reakciók, hogy ne tegyük be a PIM-be a lábunkat. Én beteszem. Áruló lennék? És nyilván nem tetszik, ami zajlik. Irodalmi erőközpont. Már a szó mély borzongással tölt el. Láttunk már ilyet, nem először történik meg a magyar irodalomban. De írókat kijelölni nem nagyon lehet.
A kultúrpolitika az olvasók arcába tud nyomni szerzőket, de kedveltek ettől még nem lesznek. Lehet erőlködni, torzulhat is a kép, de olvasókat, népszerűséget nem hoz a propagálás. Nem ilyen kérdésekbe kellene beleállni. Hanem a munkánk magas minőségével kellene tüntetni. Függetlenül a körülményektől. Folyamatosan dolgozni, mintha mi sem történt volna. Nem szabad, hogy elharapózzék a neurózis. Nem gondolom, hogy nem kell konfrontálódni, csak épp nem mindenáron. Veszélyesnek tartom az állandó kiabálást, egy idő után alapzajjá válik. Sokan a radikalizmust, a keményebb kiállást hiányolják, de én nem hiszem, hogy ennek van most ideje. A hitelesség és a magas minőség legyen a tiltakozás, ne például az indulatból fakadó publicisztikák, amelyek elvonják a szépirodalomtól az alkotói energiát.
MN: Nem feltétlen attól vonják el. Bennem máshol van a két műfaj eredője, és frusztrálna, ha nem hallathatnám a hangom közéleti kérdésekben is.
TK: Talán ez alkati kérdés is. Engem, ha valami nagyon felbosszant, abba az egész lényemmel, libidómmal beleállok, az ügy kitakarja a világ többi részét. Iszonyatos pazarlásnak tartom, ha az író a művei helyett publicisztikákban ereszti ki a gőzt. Többek között azért is haragszom a hatalomra, mert elérte, hogy mindenki mást csináljon, mint ami a feladata. A tanár tüntessen, az ápoló sztrájkoljon, az író újságot írjon. Én mindig beszélek a problémákról, évek óta ugyanazt mondom, mániákusan, hol halkabban, hol hangosan kiabálva – a novelláimban. Nagy a veszélye, hogy az ember sértetté váljék, és én nem szeretnék belenyomorodni ebbe az egészbe, szükségem van az energiáimra. Jól láttam az előző nemzedéket. Tudom, Nemes Nagy miként vált rigiddé és intranzigenssé. Emlékszem, amikor az Írószövetség közgyűlésén Mándy, ahogy meglátta Somlyót, vette a kalapját és távozott. Ugyanez történik velünk is. Akarjuk ezt?
MN: De határokat csak kell vonni.
TK: Te a napi életedben következetesen meg tudod tenni? Minden eset egyedi, egyedi módon kell a saját morális döntéseinket meghozni. Ha sok jó író egyszerre úgy dönt, nem teszik be a lábukat a PIM-be, történik valami? Az irodalom sajnos egy szűk elit harcterepe, még az általában vett értelmiséget sem mozgatja meg. Még az Akadémia ügye sem kapott akkora visszhangot, mint amekkorát kellett volna. Igen, ki kell mondani súlyos nemeket, de kollektívan ítélkezni nem lehet. Őrizzük meg a méltóságunkat, ez a legfontosabb, a méltóság elvesztése a legkomolyabb veszély. És még valami. Megy a morális rögtönítélés, de sokszor látom, hogy olyan kollégáim moralizálnak a leghangosabban, akik magánviszonylataikban teljes nyugalomban gázolnak át a másikon. Ám amikor társadalmi kérdésekről van szó, biztosak abban, mi a helyes irány. Ha a morális iránytűjük ilyen hihetetlen gyorsan kileng, miért nem tudnak tisztességesen viselkedni hétköznapi helyzetekben? Akik, amikor a nők kérdéséről van szó, a leghangosabban tiltakoznak a kormányoldal szólamaival szemben, azok sokszor a személyes viszonylatokban ugyanazzal a pöcs macsómentalitással közelítenek, hihetetlen hangnemet megütve.
MN: De azért ezek mégsem a nagy farkú erdélyi legények nőket farkaló szövegei…
TK: Lassan harminc éve publikálok, és állítom, mindig benne volt az irodalmi életben ez a fajta hozzáállás, maximum elfedve. Miért háborodnék fel most, mikor egész életemben ezt hallgattam, és legyünk világosak, nem csak a most előretolt oldal részéről. Amit egy nő alkot, soha nem fog annyit érni, soha nem kell annyira komolyan venni. Számtalan olyan kollégát ismerek, akinek írtam a könyvéről, akivel beszélgettem, és akiről pontosan tudom, hogy soha nem olvasott el semmit tőlem. Némelyikük azzal sincs tisztában, hogy nem csak verseket írok. És nem is gondolják ezt problémának. A férfi kolléga számít, a nő nem. Kivéve, ha valaki elég sokáig él, akkor talán észreveszik, mint most például Takács Zsuzsát. Nagyon bántott amúgy, hogy miért nem tudtak neki az idén egy Kossuth-díjat adni. Evidens lett volna. De nem fért bele. Nagy kérdés, miért éri meg a kultúrpolitikának kipöckölni a jó szerzőket. Ha már ekkora stratégák, akkor miért nem gondolkodnak hosszú távon? A kulcs talán a bennük lévő paranoid vonásban lehet. A paranoiás ilyen: mindig a múltra és a jelenre fókuszál, a jövőre vak.
MN: Nem gondoltál arra, hogy elmész? Több országban vagy jegyzett, sikeres szerző, a franciát szinte anyanyelvi szinten beszéled.
TK: Természetesen felvetődött már. De rendre arra jutok, hogy nem mehetek el, nekem ez a nyelvi közeg az otthonom. Nagy kérdés persze, meddig lehet zárójelbe tenni a dolgokat pusztán azért, mert megvannak még a saját szigeteink. Borzasztó érzés például tehetetlenül néznem, hogy a nyomorúság micsoda szinteket ér el. Nemrég óvodába tartván a Stadionoknál, egy óriási, épp nem használt, ezért hófehér reklámtábla alatt állt egy meghatározhatatlan korú, hajléktalan férfi. Mind a két keze be volt bugyolálva, a kötésen átütött a vér. Láthatóan nem volt magánál. A következő pillanatban letolta a gatyáját, és – talán mert a felület egy egykori fürdőszobára emlékeztette – a lányommal szemben állva üríteni kezdett. Kővé dermedve álltunk. Majd bementünk az oviba, és elkezdtünk úgy beszélni az esetről, hogy „hát persze, előfordul az ilyen”. Megszólalt bennem a vészcsengő. Nem épp most történik-e meg velünk, hogy elkezdünk szélsőségesen abnormális helyzeteket rendben levőnek tekinteni? Ez az én városom, nyilallt belém. Mit lát maga előtt a gyerekem, miben fog felnőni, mit tekint majd elviselhetőnek, sőt, esetleg megszokottnak?
