Triceps, a Szabadkáról áttelepült performer, az Opál Színház rendezője - aki egyéb alkotói és szervezői tevékenysége mellett Tsss szignóval mozgásművészeti cikkeket is írt a Narancsba - tíz éve, 40 éves korában bezáratta magát egy ferencvárosi pincében felállított, szűk, de szárnyakkal ékes ketrecbe, és 40 napon át csak folyadékot véve magához előadta-átélte-túlélte az éhezőművész kafkai ihletésű szerepét. Akkori naplója - barátai írásaival kiegészítve - most megjelent könyv alakban.
*
Vörös keret, fekete háttér, arany-szín férfitest vörös vágásokkal a mellkasán - így néz szemünk közé a címlapon Triceps. Beesett arcán harmincnapos a szakáll, ez pontosan tudható, mert a japán írásjeleknek is vélhető csíkokat az éhezés harmincadik napján rótta magára: negyven percen át mérte vérnyomását, az eredményt filc-tollal nyeste oda alhastól fölfelé (szemből nézve fejjel lefelé), eleinte pontos számokkal, végül már csak a jelzés gesztusával. A magány ritmusába szerkesztett nyilvános performanszok egyike volt ez, amikor az éhezés tíz-tíz nap-jára tervezett archetípusok közül a Nagybeteg személyiségének át-élésénél tartott, a Harcosén és a Művészén már túl, az Aszkétáén még innen.
*
"A 40 napos performansz után testileg-lelkileg nagyon meggyötört voltam. Úgy éreztem, hogy nem sikerült az egész, amit eltervez-tem. Más dolgok igen; kérdés, hogy mennyire. A mai napig vannak fenntartásaim."
Pedig a ketrec negyven napjára - ami alatt barátai a pince többi részében folytatták a Black-Black Galéria kialakítását - Triceps komolyan készült. Fokozatos próbaböjtöt tartott: előbb egy hónapig kihagyta a pénteki, szombati, vasárnapi étkezést, aztán egy hónapig minden második héten koplalt, a harmadik hónapban tíz, végül húsz napig nem evett. Eközben ugyanúgy élt, dolgozott, járt társaságba, mint máskor. A négy kiló leadásával járó menet dacára úgy érezte, kevés ez a fölkészülés: "Nem attól féltem, hogy nem fogom tudni megcsinálni, hanem attól, hogy rosszul fogom megcsinálni. De akkor leesett a tantusz, hogy a vérre menő vagy húsba vágó döntésekre nem lehet fölkészülni. A fölkészülés nem más, mint az addigi életed. Nem lehet fölkészülni egy 40 napos performanszra - 40 éved volt rá, hogy megtedd. Egy autó-balesetre sincs külön fölkészülés. Vagy túléled, vagy nem. És akkor megnyugodtam."
*
Triceps a 80-as évek óta foglalkozik body arttal. A test és lélek tűrőképessége határait kutató művészet exjugó vonalába, Marina Ab-ramovic, Miroslav Mandic, Szombathy Bálint mellé tartozván, régóta vágyott megcsinálni Franz Kafka elbeszélését, Az éhezőművészt, de nem tudta, miképp. Aztán egyszer csak beugrott, pofonegyszerű: "Hát úgy, hogy éhezni kell. Úgy kell megcsinálni."
1995 tavasza volt. '93-ban, egyévi erdélyi átszállással érkezett Budapestre. Mindenét elvitte a háború. Széttörte a gyerekkora óta ismert, kedves, mediterrán jellegű szabadkai közeget. Házát, könyvesboltját, barátai jó részét elveszítvén, feleségétől elválván iszonyú elégedetlenség lett úrrá rajta személyes sorsa alakulása miatt, s mindezt súlyosbította édesanyja rákbetegsége, a család anyai ágon szokásos haláloka. "Ezekből a tapasztalatok-ból azt szűrtem le, hogy mindaz, amit teszünk, rossz. Skizoid korban élünk, az emberek kegyetlenek, mohók, gyávák, nem tudnak élni, és a halállal - amely minden pillanatban ott van - sem tudnak mit kezdeni. Elvesztek a közösségi módszerek, ahogy ezt kezelni lehetett, a bekövetkeztét privát tragédiaként, csapásként érjük meg, nem pedig természetes dologként."
E lelkiállapotból kínálkozott kiútnak - és a megismerés útjának - a negyvennapos elzárkózás. Azt tervezte: közben megírja az életét, mindennap egy évet, visszafelé, a születéséig. Ebből egyetlen sor sem valósult meg. "Az éhezésnek, a ketrecnek saját játékszabályai vannak, amiket csak akkor ismersz meg, ha benne vagy. Kívülről hiába tervezi az ember - nem az fog történni. A hétköznapi élet és a magamra kényszerített szerepjátékok tevékenységei teljesen lefoglaltak. A napi rítus rengeteg időt meg energiát elvitt. Minél jobban haladtunk előre az időben, annál többet. Végül már a napi első fél liter víz nagyon egyszerűnek tűnő megivása is másfél óráig tartott. Nem tudtam nyelni. Utáltam inni. Utáltam a víz ízét. Kemény meló volt, de muszáj."
A napi rutin a Harcos esetében karatemozgásokat, a Művésznél naplóírást, a Nagybetegnél a testfunkciók működésének regisztrálását, az Aszkétánál meditációt jelentett. A karate karbantartotta, a naplóból tíz évvel később könyv lett, a test átvészelte a megpróbáltatásokat, de a szellem elégedetlen maradt: "Amikor kijöttem a ketrecből, beszéltem erről a buddhista főiskola igazgatójával, Farkas Palival. Elmondtam neki, úgy érzem, nem változtam meg, nem tudok többet a világról, nem tudok felelni a nekem szegezett nagyon kemény kérdésekre, legfeljebb megismételni tudom őket. Elnevette magát, hogy mit gondolok, negyvennapi böjtöléssel Mózes lesz belőlem? Majd tíz év múlva elkezdhetek gondolkodni azon, hogy egyáltalán mi történt velem."
*
Letelt a tíz év. Triceps, aki akkor úgy érezte, hogy semmi sem történt vele, arra a kérdésre, hogy mit változtatott meg benne a negyvennapos böjt-performansz, most azt mondja, látszólag ugyanúgy folytatta az életét, nem lett összefogottabb, "jobb munkás", viszont a ketrecben megélt négy archetípusra egyértelmű választ kapott:
"Fizikai értelemben már nem vagyok Harcos. Fiatalon modernkori Harcos akartam lenni: nem harctéren, mert nincs olyan háború, amiben részt vennék, hanem a magam kis háborújában, karateversenyeken és body artban. Ez egy személyiségködkép volt. Rájöttem: nem vagyok harcos típus, mert egyáltalán nem érdekel a győzelem. A Művészre az volt a válaszom, hogy még éretlen vagyok. Úgy éreztem, a ketreclét művészi teljesítménye egy nagy nulla. Más kérdés, hogy mit mondanak majd az emberek a könyvről, de akkor azt gondoltam, sem színházban, sem írásban még nem vagyok kiforrott, ezen még dolgoznom kell. A Beteg archetípusa fenyegető dolog. Ott voltam nagyapám és édesanyám haldoklásánál, mindkettőjüket én temettem el. Nagyapám elengedte a halált, nyugodtan halt meg, édesanyám az utolsó pillanatig harcolt. Mindkét modellt megkaptam, mindkettő szörnyű volt. Féltem, hogy meg fogok halni rákban. Ettől már nem félek. Ha jelentkezik a betegség, megpróbálom böjttel túlélni, vagy meghalok. Nem félek már attól a haláltól, ami családilag fenyeget - ez nagyon fontos volt a számomra. A negyedik szerep, az teljesen vicces. A napló végén körberöhögtem magam, hogy azt gondoltam, Aszkétává, Szent Emberré válhatok. Leszámoltam ezzel, és azt mondtam magamnak, hogy most a faültetés, a gyermeknemzés és a könyvírás ideje jön el. Édesanyám sírjára ültettem egy fát. Meglett a könyv, és lett gye-rekem is. Az Éhezőművész, a ketrec nélkül nem lett vol-na gyerekem, az biztos, addig én egyáltalán nem akartam. Nagyon jó dolog, ha az embernek van gyereke."
Ez ugyan nem a családi rovat, de az Opál Színház tagjai és mindenekelőtt Buza Krisz segítsége létfontosságú volt abban, hogy Triceps végig bírta csinálni: "Mindennap körülbelül ugyanakkor jött, hozta a vízadagot, kivitte a vize-letet. Hozott-vitt, amit kellett, és segített a tíznaponkénti >>csöndkoncertekben, gyakorlatilag kitöltöttem a privát életét. Olyan volt, mint a nó színházi mellékszereplők, akik egész életükben arra készülnek, hogy ne látszódjanak a színpadon. Nélküle egyáltalán nem ment volna. És tőle lett a gyerekem is, egyébként. Akkor még friss szerelem volt ez, aztán nagyon megkomolyodott közöttünk."
*
"Előrehaladott éhségidőben" Kafka éhezőművésze dühben tört ki, amit impresszáriója szépen leszerelt. Tricepsnek impresszáriója nem volt, csak dührohamai: "Iszonyú hullámokban jelentkezett az agresszió, de a legfurcsább, hogy céltalanul. Nem magam ellen és nem az ellen irányult, aki ott volt, és nem is a dolog ellen. Amikor megjelent a tehetetlen düh, nem üvöltöttem, mert hangot nem akartam adni, de ököllel meg könyökkel - az a legerősebb ütőfelületem - vertem az acélrácsokat."
Hasonló módon jelentkezett a félelem is: "Nem vagyok félős típus, nem ijedek meg sem autóbalesetnél, sem verekedésnél, nem tartok az élet nyomorult kihívásaitól, hogy holnap nem lesz pénzem, nem tudom fizetni a lakbért stb., de itt mégis hullámokban megjelent bennem valami megmagyarázhatatlan, irány nélküli félelem is. Ekkor értettem meg azt a jelenséget, amikor az emberek akkor is rettegnek, amikor nincs mitől. 'si félelmek és agressziók vannak bennünk, amelyek nem arra és azokra irányulnak, amire vagy akikre haragszunk, és nem azoktól jönnek, akiktől félünk. Farkas Pali szerint találkoztam a gyengeségemmel, pedig erősnek tartottam magam. A gyengeség velünk van.
Kafka éhezőművésze azért nem eszik, mert még nem talált ételt, ami ízlene neki. Én viszont imádok enni. Ezt úgy csavartam ki, hogy azért nem eszem, mert még nem találtam életet, ami ízlene. Valóban nem ízlett az élet Magyarországon '93-95-ben, és nem ízlett, hogy el kellett jönnöm Jugóból, ahol nagyon szerettem élni."
Éhségkönyv - Az éhezőművész naplója, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 240 oldal, 2980 Ft; Triceps 40 napon át, november 18-tól december 24-ig, 13-15 óra között dedikál a Filagória könyvesboltban (Bp. VIII., Üllői út 2-4.), ahol a kötet 20 százalék kedvezménnyel kapható, a szerző pedig meghívható egy ebédre
