A Párhuzamos történetek hagyományos bűnügyi jelenettel indít: hulla, nyomozó, helyszínelés. Néhány lappal később, amikor a gyanúsított fiatalember bevallja nagynénjének a gyilkosságot, a szerző is elhelyezi a gyanakvásunkat fölkeltő nyomokat:
"Igenis, gondolta ugyanakkor, segítettem a teremtőmnek a napi pusztításban. Sajnálta, hogy nem meri hangosan kimondani.
Gyönyörűséget okozott magának, hogy áll ebben a telefonfülkében, odakinn őrülten zúg a szél, s ő átordítja a világon legalább a vallomás nyilvánossá tehető harmadát."
Arra gyanakszom, hogy e vallomás nyilvánosságra nem tárható része Nádas Péter regényének a mélyebb értelemben vett témája.
Megdönthetetlen bizonyítékokkal egyelőre nem rendelkezem.
Legfőképpen azért, mert a párhuzamos történetek nem zárulnak le. Az ezerötszáz oldalas regény nem fejeződik be. Kirajzolódnak persze a fő erővonalak, a nagyjából harminc fontosabb szereplő személyisége és a (ha jól számoltam) öt fő idősíkon - a második világháborút megelőző időszakban, a világháború utolsó szakaszának apokalipszisében, 1956 budapesti őszén, az '56-ot követő években, illetve az 1989-ben - zajló események. A Párhuzamos történetek, melynek a leíró értelemben vett "cselekménye" egy műbírálat keretei között összefoglalhatatlan, az emberi sorsok bonyolult és sűrű hálózatával szövi át a huszadik századi Magyarország és Németország térképét. A szerteágazó és távoli szálak rejtvényfejtő izgalmakban bővelkedő összekötése arra utal, hogy ebben a világban aligha lesz szokványos értelemben vett helye az action gratuite-nek. A regény klasszikus modernista nyitása felkelti a gyanút, hogy Nádas épp ezt a klasszikus modernizmust igyekszik kockára tenni.
Szerb Antal írja (André Gide kapcsán) a Hétköznapok és csodákban: "Tulajdonképpen minden igazi cselekedetünk action gratuite. Tetteink ésszerűen megközelíthető indítékai mind csak a felületet érintik. Nem ezek hozzák létre a tetteinket, hanem mélyebb, magunknak be nem vallott ösztönerők. (...) A felszín kertjeinek ápolgatása helyett alászállás a tárnákba, a normális alá, ahol a lélek csodái és szörnyetegei születnek."
Nádas szenvedélyes érdeklődésének a középpontjában az érzékiség és a kultúra konfliktusos viszonya áll, az ember mint természeti tényként megalapozott társadalmi lény. A személyiségnek azok az alapjai, ahol már nem beszélhetünk individualitásról. A hősei fölismerik ezeket az alapokat, és birkóznak ezzel a fölismeréssel. A jéghegy túlnyomó része a felszín alatt lebeg, és ez az, amire Nádas valójában kíváncsi. Sötét és hideg vizekbe ereszkedve, lassú mozdulatokkal ússza körbe.
Az a gyanúm, hogy a jéghegy csúcsa nem érdekli. Hidegen hagyja.
Mindez művészi döntés következménye. A jéghegy csúcsára irányuló figyelem, mely a finom felszíni anomáliákból von le következtetéseket a mélyben zajló katasztrofális folyamatokra - vagy nem von le semmiféle következtetést, fanyar humorral utal csupán rájuk -, szintén létező lehetőség. A viktoriánus brit birodalom szellemével birkózó E. M. Forster munkái ilyenek például, ahol a civili-záció nem pusztán az ösztönerők mechanikai ellensúlya, hanem a gondolkodás szerkezetét meghatározó segédegyenesként képes megjelenni. Nádas efféle civilizációval nem számol, nem számolhat. A nagy angol dilemma, e segédegyenesek használhatósága még kérdés sem lehet a számára; a világnak azon a szegletén ugyanis, ahol a Párhuzamos történetek játszódik, a "cselédek és dzsentrik" uralta társadalomban ez a kérdés értelmetlen.
A zsigeri tudásként működő civilizáció híján nem marad más, mint a kultúra fegyelmező ereje. A fegyelmező erő, amely megalapozatlanságánál fogva folytonos kockázatnak teszi ki magát. Ez a kockázat pedig érzéki jellegű.
Nincs olyan szituáció, amelyben ne működne a faszunkról/pinánkról való tudás.
A regényben minden szereplőnek - helyenként már-már karikírozott módon - állandó működésben állnak a nemi késztetései. Ahogy az egyikük megfogalmazza: "Mert az önmagában talán nem lenne olyan érdekes, hogy az ember az egyetlen élőlény, akinek a gondolkodását és viselkedését egészében hatja át várható kopulációinak tartós kívánsága, a hozzá tapadó valamennyi fantáziával (...), hanem ez utóbbi, maga a fantázia vagy az emlékezés valószínűleg sokkal fontosabb neki, mint az aktus realitása. Ez a jelenség teszi aztán láthatóvá, hogy a reális aktus milyen kevéssé individualizálható. Ez a sorsfordító."
Mindezzel szoros kapcsolatban áll a testi anomáliák iránti fokozott érdeklődés. Itt tárulna föl valami abból a közös emberi lényegből, amely unos-untalan ledobja magáról a kultúra vakolatát. Az aprólékos figyelemmel ábrázolt nyúlszáj, mely egyáltalán nem mellékes módon egy leszbikus szenvedély tárgyát képező figura szája, "egyszerre megkapó és elidegenítő, mint minden olyan sérülés, mely a testi épséget érinti, vagy akár csak emlékeztet ennek veszélyére".
A Párhuzamos történetek pontosan ilyen, egyszerre megkapó és elidegenítő regény.
Elidegenítő, mert a szereplői egytől egyig analitikus gondolkodású figurák, a társadalmi helyzetüktől szinte függetlenül. A kulturális különbségeket nemcsak fölülírja a testi-fizikai létezésnek a közös nevezője, de ennek az érzéki tapasztalatnak valamilyen módon minden figura fogalmilag is a birtokában van. Érzésem szerint talán ez a regény legsúlyosabb és legkockázatosabb antropológiai előföl-tevése. A regény hősei bárhonnan jönnek és bárkik is, a testük mindig okosabb náluk. Mindennek az ára pedig a testi tapasztalat fogalmi megjelenítésének a monotonitása.
Az első lapon álló Parmenidész-mottó ("Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem") pontos célkitűzés. Nádast a közös érdekli, az érzéki tapasztalat és a vágy működése, mely bonyolult és ellentmondásos viszonyban áll az individualitással. Ez a közös nevező fontosabbá válik, mint a regénybeli figurák különbözősége. Nem arról van szó, hogy Nádas ne teremtene egyedi és érzékletes karaktereket. Megteszi, méghozzá mesteri módon. Az alakjai eleven, pontos kézzel megrajzolt figurák, azzal együtt, hogy a lényegük a jéghegy merülési szintje alatt található. Ám ez utóbbinak, úgy tűnik, furcsa módon ők is pontosan a tudatában vannak. Átható figyelem és tisztánlátás jellemzi őket ebben a tekintetben, függetlenül minden társadalmi vagy pszichológiai meghatározottságuktól. Analízis és önanalízis összeér, egymásba olvad a Párhuzamos történetek lapjain.
Vajon létezik-e két különböző fogfájás?
A regény világának lenyűgöző tárgyi gazdagsága és tágassága mellett az ember egy benne, és ezt az érzékileg meghatározott emberi lényeget fonja át a különféle élettörténetek szövevénye.
*
A kultúra nemcsak mint fegyelmező keret, hanem mint artefactum, mint nem természeti, az ember által létrehozott és az ember szellemi kondícióit hordozó környezet is megjelenik a Párhuzamos történetekben. Megkockáztatom, hogy ezek a feledhetetlen leírások a könyv legérzékibb részei. Feledhetetlenen pontosan azt értem, amit jelent: elolvasom, és nem tudom elfelejteni. Ilyen a háborút megelőző évek Mohácsának a tablója, de ilyen a bútoralapanyagként felhasznált különleges uszadékfa elképesztően érzékletes leírása is. És ilyenek az építészeti leírások, például egy pszichoanalitikus rendelő belsőépítészeti kialakítása a kedvezőtlen elrendezésű polgári lakásból: "Magát a teret az udvar felől megnyitotta a fénynek, járja át, keltse életre a halott és botrányosan rosszul méretezett előszobát. Ehhez kiemelte a helyükről a konyha és a cselédszoba primitív ajtótábláit, négyzetes kazettákra osztott, opálüveges, felfüggesztett tolóajtókat szerkesztett helyettük. Az üvegezésen nem ismételte meg a háló motívumát, mely a belső szobák, a cselédszoba vagy a konyha dupla ablakán erős árnyjátékokat képezett, elnyúlt és megsokszorozódott a falakon, ám egy vékony, félbehagyott kerettel mégis jelezte az üvegen a szándékot. Mintha azt mondaná, nem lehet ugyan minden további nélkül benézni és kilátni mindenhová, de bizonyos feltételek között a tér mégsem áttekinthetetlen. Vannak átlátható keretek, rések, kereszteződések, csíkok, csomópontok, amelyek segítenek, s talán létezik egy szerkezet, amelyet megismerhetsz."
A szerkezet megismerhetősége mint ígéret és mint csapda. Analízis az érzékileg meghatározott figurákban, érzéki erő az analizálható munkával kialakított világban. És mindehhez harmadikként ott a "valódi", a "vad" természet a maga emberfölötti erejével. Két férfi átússza a Dunát a Mohácsi-szigetig, a Margitsziget sötétjében egymásra vadásznak a kiéhezett férfiak. A természet a tiltott terület, a határátlépés közege, ahol az ember a saját érzéki-fizikai természetét szélsőséges módon teszi próbára. A margitszigeti homoszexuális szubkultúra ennek megfelelően egyenesen törzsi szervezettségű, rituális koreográfia szerint működő közösségként jelenik meg.
Nincsenek hatalmi viszonyok nélküli kapcsolatok.
*
Ugyanakkor a hatalmi viszonyok felismerése és megnevezése megváltoztatja ezeknek a viszonyoknak a szerkezetét. A Párhuzamos tör-ténetek az emancipáció regénye, ahol szorosan föltételezi egymást az emancipáció politikai és szexuális tétje. Mindezt annak ellenére vagy azzal együtt, hogy Nádast nem érdekli különösebben az erotika mint társadalmi szabályok szervezte játék (ekkor a jéghegy csúcsára kellene figyelnie), hogy a szex a leginkább ingoványos terep az individuum számára.
A prüdériát félresöprő beszéd mint tett, mint magatartás emancipál. Méghozzá olyan helyzetben, ahol ezt a beszédet társadalmilag (tehát közösségileg, tág értelemben véve politikailag) meghatározott tabuk övezik. De nem csak a néven nevezés felszabadító hatásáról van szó. A hosszasan, már-már kíméletlen anatómiai aprólékossággal részletezett szexuális aktusokon túl a nemi szerveket és a genitáliákat illető tiltások, elfojtások, a lélek legmélyén átvillanó, kimondhatatlan tudás megjelenítéséről is: "Gyöngyvér odáig ment, hogy fölé hajolt, és megcsókolta a szép kezét. Férfiak faszát szokta ilyen szép föléhajolással a szájába venni." Vagy egy másik példa, egy kettős, sváb-magyar identitású szereplő belső monológjából, ahol az elfojtásból és a csoporthoz tartozás bizonytalanságaiból eredő feszültség már nyílt politikai vonatkozásokat is hordoz: "Mert a magyarok derékig mosdanak, még jó, ha megmosdanak (...), leginkább vasárnap reggel csapkodják meg a felsőtestüket, akkor is csak a kútnál, a magyar nők pedig még a lajbijukat vagy a kisingüket sem vetik le hozzá. Bűzlött a vér. Mosdás közben ő maga sem merészelt volna belenyúlni a feneke hasíté-kába, nemhogy a lukába. Nem is gondolt rá, hogy nem lenne szaros a gatyája, ha a fenekét kimosná rendesen. Nem volt rá anyai engedélye, s a kollégiumban épp elég baja lett vele."
A regény a politikai emancipáció tekintetében ugyancsak radikális. Kíméletlen analízisét adja Magyarország, a "cselédek és dzsentrik" országa legrosszabb reflexeinek. A második kötet vége felé olvasható az a jelenet, amely az ötvenhatos forradalom végét egyfajta közös, nem fogalmi tudás nyilvánvalóvá válásához köti. Ötvenhét nyarán járunk, több ezer gyerek tolong a Keleti pályaudvaron, üdülni viszik őket az NDK-ba. Német parancsszavakat ordítozó kísérők helyezik el a gyerekeket a vasúti kocsikba. A szülők és a családtagok nem moccannak, nem hagyják el a pályaudvart, mígnem a rendőrök csatárlánca tereli ki őket. A tiltakozás és a méltatlankodás átcsap rettenetbe, a karhatalom ordítozása rimánkodásba, végül a tömeg megadóan kipréselődik az állomás épületéből: "Éés a forradalomnak most már aztán tényleg vége volt." A társadalmi szerződés megszületésének ez a dramatikusan ábrázolt pillanata a regény egyik legragyogóbb lapja.
Nádas radikalitása azonban nem áll meg a társadalmilag meghatározott elfojtások kibeszélésénél, hanem kiterjed a vágy irányította tudatalatti és a politikai tu-datalatti összefüggésére is. A kettő összekapcsolása a fasizmus kérdésköréhez utal. Az ember mint vágy vezérelte természeti lény folytonos feszültségben áll saját individualitásával és társadalmi konvencióival, ami szélsőséges helyzetekben elborzasztó következményekhez vezet. "Etológiai szempontból közel sem érdektelen. Hogy valaki miért élvezi csoportban, amit egyedül nem élvez, mivel épp a csoportja tiltja meg" - meséli a fasiszta fajkutató az embervadászatról szerzett tapasztalatait ebéd közben a magyar grófnőnek.
Hajmeresztő, egyszersmind kellőképp szarkasztikus jelenet a terített asztalnál folytatott csevegés a fajbiológia kérdéseiről a német tudós és a grófnő, Horthy Mihály jegyese, Horthy Miklós kormányzó leendő menye között. (S ha ez a szereplő természetesen nem is azonos Edelsheim Gyulai Ilonával, akinek az emlékiratát Nádas Péter szigorú és nagy ívű bírálattal illette az Élet és Irodalomban 2001 szeptemberében, aligha tagadható, hogy ami a figura társadalmi szerepfölfogását illeti, ez a kritikai analízis e portré előtanulmányának tekinthető.) A biológiai meghatározottságok körül forgó társalgás két olyan ember, a rendjét hivatásszerűen reprezentáló arisztokrata között folyik, akit egyaránt neveltetése, a szeretetlenség nyomora és a nemi analfabetizmus deformált. A kölcsönösen föllépő vonzalom ugyanakkor - legalábbis a grófnő részéről - a saját reprezentativitásukat is ijesztő módon kérdőjelezi meg, mivel vendéglátója megdöbbentő módon hasonlít a vőlegényére, Horthy Mihályra: "Csak rá kell néznie erre a vele szemben ülő változatra, hogy érezze, nem az egyéniségük, hanem a puszta testi formájuk iránt érzi ezt az őrült vonzalmat. És akkor ő megőrült."
Nádas a lelki anomáliákat ugyanazzal az analitikus figyelemmel vizsgálja, mint a testi részle-teket. Voltaképpen fölszámolja a kettő közötti különbséget, s ennek folytán kíméletlenül mélyre hatol a vágy vezérelte individuum belső dinamikájának az elemzésében. Az emancipáció nem veszélytelen és nem örömteli dolog. Félreérti, aki ezt látja benne. Nádas Péter könyve az emancipáció kényelmetlen, terhes oldalával szembesít.
*
A Párhuzamos történetek nyelve (szemben az Emlékiratok könyve hosszúmondataival) letisztult, áttetsző prózanyelv. Ugyanakkor a szerző a különböző történetszálakat, az idősíkokat váratlan váltásokkal, már-már filmes vágásokkal fűzi egybe. Ez az emlékezet uralhatatlan mozgását megjelenítő, folytonos oszcilláció váratlan helyzeteket teremt az olvasó számára, a nagyszerkezet első (sőt második és harmadik) pillantásra áthatolhatatlannak tetsző szövevényéről nem is beszélve. A Párhuzamos történetek nem könnyű olvasmány, ugyanakkor a történetszálak burjánzása ellenére sem formátlan, nem "szörnyeteg regény". Nádastól mi sem áll távolabb. Ezen az ezerötszáz oldalon láthatóan szigorú szerkezet épül, gigantikus léptékben.
A szerző hosszú interjút adott Károlyi Csabának az Élet és Irodalom november 4-i számában. Itt többek között kifejti, hogy a regény mintája a káosz, amennyiben elveti az oksági kapcsolatok szerkezeti elvét, a rendteremtés regényírói igényét, a befejezéssel kapcsolatban pedig azt mondja: "Minden vágyam az volt, hogy olyan regényt írjak, amely a lezáratlanságot szerkezeti feltételként foglalja magába. Nem tudom lezárni. A nem szimmetrikus világnak ez az egyetlen záloga."
Nagy kérdés, hogy az élet kiszámíthatatlan formátlanságát milyen forma által lehetséges megjeleníteni. Hogy lehetséges-e egyáltalán. Hogy a káosz fogalma az európai regényirodalomban voltaképpen nincs-e a sors fogalmára utalva, és hogy a regényíró képes-e akkora követ teremteni, amelyet nem bír fölemelni. A Párhuzamos történetek nagyszabású, elementáris érzéki erővel bíró, provokatív mű, amely - és ez alighanem a nagy könyvek sajátja - fenntartásaim dacára is képes volt a saját világába rántani. Mindezzel együtt a regény zárlatát - meglehet, a szerzői öninterpretáció ellenében - egyértelműen a további kötet (vagy kötetek) ígéreteként érzékeltem. Fontos lenne, ha a szerző az asztalunkra helyezné a "befejezését".
Hogy világossá váljon ebben a világban az action gratuite helye.
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005; I. A néma tartomány, 431 oldal, 2500 Ft; II. Az éjszaka legmélyén, 389 oldal, 2400 Ft; III. A szabadság lélegzete, 695 oldal, 3000 Ft
