Aki egy kicsit is hallott harangozni a századforduló és környéke társadalomtudományi közéletéről, az tudja, hogy a "zsidókérdés" már akkor, az asszimilációs aranykorban is elmélyült, hol elfogulatlan, hol tendenciózus elemzések, bölcselkedések, viták tárgya volt. Nem egyszerűen az volt a tét, hogy képes-e benyelni a magyar társadalom az emancipálódó zsidók egyre nagyobb súlyú jelenlétét. Kérdés volt az is, hogy az évtizedek előrehaladtával egyre torzabb társadalmi szerkezet - a tömeges nyomor - feszültségei enyhíthetők-e a zsidóságot bűnbakként kezelő demagógia fölerősödése, közkinccsé válása nélkül. Tudjuk: ebben a tekintetben a nemzet szégyenletes kudarcot vallott. Hogyan haladt a tragédia több szálon a megbocsáthatatlan végkifejlet felé az úton, "amely 1944-ben százezrek előre megfontolt, nyereségvágyból elkövetett deportálásához és legyilkolásához vezetett" - erről szól ez a könyv.
A szerzők előbb leltározzák a "zsidó vagyont" (a lakosság 5-6 százalékának kezében a nemzeti vagyon 20-25 százaléka), majd sorra veszik az európai összehasonlításban igen jelentős arányú gazdagságnak az eltulajdonítását célzó elgondolásokat és konkrét javaslatokat, amelyek aztán különféle szintű jogszabályokban, rendelkezésekben, félhivatalos és nem hi-vatalos kezdeményezések, akciók formájában öltenek testet. A fajvé-dőknek a zsidók kisemmizésével számoló szociális elgondolásait lényegében már 1875-ben megfo-galmazta Istóczy Győző, a politikai antiszemitizmus ősatyja; ami később történt, az már csak az árnyalatok pontosítása, a gondolati alapok finomítása - például a tudós statisztikus és antiszemita képviselő, Matolcsy Mátyás esetében, aki 1937-ben kifejtette: "A magántulajdon szentségének és sérthetet-lenségének elvét fel kell adni, úgy, hogy a magántulajdon római jogi, tehát pogány fogalma helyett a keresztény civilizációnak megfe-lelő fogalmat határozunk meg." A szemforgató hablaty persze csak annyit jelent: a nem keresztény, tehát a zsidó magántulajdon nem szent. Hogy meddig lehetett elmenni a gyakorlatban a társadalmi kohéziót biztosító szabályok efféle relativizálása útján (természetesen: bármeddig), ezt már jóval a gettósítás előtt megtapasztalhatták a magyarországi zsidók - többek között az akkor még csak megyei alispán, Endre László példát statuáló, kis lépésekben haladó intézkedései nyomán, amelyek a kisegzisztenciák ellehetetlenítésében értek el sikereket, és könnyedén találtak lelkes követőkre országszerte. Az-tán, miközben Endre - már belügyi államtitkárként - a gettóba zárt zsidóság példás gyorsasággal lebonyolított deportálását vezényelte, egyre többen vették át a kisajátítás lendületét, kezdve a halálba indítottak testnyílásaiban még fellelhető értékek után kutakodó személyzeten, a jobb módú zsidókból az eldugott vagyontárgyak rejtekhelyét szabályosan kiverő "pénzverdék" csendőrein át az elhagyott lakásokat kiigénylő, kifosztó, elfoglaló, leromboló felsőbb vagy alsóbb néposztályokig. Részletes képet ka-punk még arról is, milyen szervezeti rendszerben igyekezett becsatlakoztatni az eltulajdonított vagyont a gazdasági körforgásba - sikertelenül - a végnapjait élő rezsim.
A könyv kitér a háború során külföldre került vagyontárgyak (műkincsek, az "aranyvonat" stb.) további sorsára, és az 1945 utáni államosításokig húzza tovább az államilag szervezett rablás ívét - mindamellett hangsúlyozva a nyilvánvaló és lényegi különbséget, hogy ti. ezek az intézkedések mindenkire vo-natkoztak.
A kisebb szerkesztési hiányosságok között említhető egy-egy tény indokolatlanul ismételt említése, bizonyos, a tárgyhoz szorosan nem tartozó események esetlegesnek tűnő taglalása. Aligha róható viszont a szerzők számlájára, inkább a források problémája, hogy a történtek súlyát a példák felháborító, szörnyű konkrétsága és sokasága jelzi, de előfordulásuk szórványos vagy gyakori voltáról nem tudunk meggyőződni - nem mintha ez lényegileg változtatna a történtek megítélésén.
A magyar antiszemitizmus mint ideológia, illetve mint közérzület különféle metszeteiről, értelmezéseiről sok mindent tudunk már, ismerjük számos történelmi, szo-ciológiai, sőt szociálpszichológiai magyarázatát. De egyik, mégpedig alighanem kulcsmozzanatát a maga brutálisan és konokul kitartó kegyetlenségében minden eddiginél élesebben világítja meg ez a könyv. Azt, hogy a nyomorgó agrárproletártól a közhivatalnokon, az értelmiségin át az arisztokratáig a magyar nép tömegei tekintettek úgy a zsidókra - a háborús éveknél jóval korábban, netán mindig is -, mint szubhumán lényekre, akikre nemhogy a törvényeket, de az alapvető erkölcsi szabályokat, a tízparancsolatot sem kell feltétlenül vonatkoztatni. Főleg nem, ha a személyes vagy közösségi anyagi érdek, "a nemzet felemelkedése" is ezt diktálja. És jó, ha tudjuk: a kiterjedt, foglalkozási csoportokon, korosztályokon átívelő, joviális tolvajbanda, amelyet áthatott ez az alapállás, túlnyomó többségében a magyar keresztény történelmi középosztály részeként határozta meg magát.
Hannah Arendt Egyesület - Jaffa Kiadó, Budapest, 2005, 432 oldal, 2940 Ft
