"Az élet bizarr, nemde?" - Bertrand Blier filmrendező

Könyv

A kora hetvenes éveit taposó direktor most éppen öt év mozis hallgatás és színpadi dicsfény utáni, Jégkocka koccanás című új filmjében az ember halálos ellenségével, a rákkal találkozik. Ironikus művét az I. Frankofón Filmnapokon vetítik, míg az Örökmozgó retrospektív vetítéssorozatot szentel munkásságának. Szentgyörgyi Rita

A kora hetvenes éveit taposó direktor most éppen öt év mozis hallgatás és színpadi dicsfény utáni, Jégkocka koccanás című új filmjében az ember halálos ellenségével, a rákkal találkozik. Ironikus művét az I. Frankofón Filmnapokon vetítik, míg az Örökmozgó retrospektív vetítéssorozatot szentel munkásságának.

Magyar Narancs: Az milyen már, amikor egy pasasnak úgy mutatkozik be a másik, hogy uram, én vagyok az ön rákja?

Bertrand Blier: Elmesélhetővé próbáltam tenni egy hétköznapi értelemben véve elmesélhetetlen történetet. Nincs épeszű ember, aki normális körülmények között személyes kapcsolatot kívánna kialakítani a betegségével. Két eset van többnyire: a menekülés vagy a küzdelem. Én egy harmadik utat választottam. Mindebben az is közrejátszott, hogy amióta ezt a tervet dédelgettem magamban, számottevő változások, ha úgy tetszik, eredmények születtek a rák gyógyításában. Ha valakinek azt mondta az orvosa húsz-huszonöt évvel ezelőtt, hogy uram vagy hölgyem, ön rákos, akkor az szinte egyenértékű volt az illető halálos ítéletével. Manapság már nem egyenlő feltétlenül a halállal. Jobban, szabadabban lehet akár viccelődni is vele.

MN: A Jégkocka koccanás már-már meg is barátkoztatja velünk: rengeteg humort, reményt, cinkosságot is belevitt a két színész, Dupontel és Dujardin kettősébe.

BB: Igazat szólva magamnak írtam a forgatókönyvet, később találtam rájuk. Mindketten nagyon karizmatikus figurák, valahol az ördög és az angyal szélsőségeit hozzák.

MN: Állandóan hangoztatja, hogy csak a színészek miatt folytatja a filmezést.

BB: Így van! Csináltam már elég filmet ahhoz, hogy megunjam és abbahagyjam az egészet. Dupontel és Dujardin visszahozták a mozis csikóéveimet. A Tojástánc Depardieu-jét és Dewaere-jét juttatták az eszembe. Szinte harminc évet fiatalodtam velük.

MN: Mi a véleménye arról, hogy a mai nyugati társadalom még mindig inkább retteg a haláltól, mintsem megbékél vele?

BB: Valóban nem tudunk mit kezdeni sem a halállal, sem az elmúlással, sem a betegségek elfogadásával. Másfelől azt látom, főként a rák esetében, hogy a hajdani halálos ítélet hullaszagát felváltotta valamiféle igény a küzdelemre. Ha csak Michael Douglas esetére gondolunk, úgy tűnik, hogy a legmélyebb reménytelenségből nyert csatát. Beszél róla, s jó értelemben véve foglalkoztatja vele a közvéleményt. Pozitív példát mutat: minden hozzáállás, akaraterő kérdése. Rajtunk is múlik, hogy megadjuk magunkat, vagy felveszszük a harcot.

MN: Honnan vette a rák megszemélyesítésének az ötletét?

BB: Jó néhány orvost ismerek, és bizony akad közöttük olyan, akinek halálfeje van, mások meg a totális bizalom, a gyógyító erő jeleit hordozzák magukon. Tény, hogy volt egy barátom, aki úgy nézett ki, mint a két lábon járó kaszás.

MN: Ön amúgy is vonzódik a bizarr figurákhoz, bizarr helyzetekhez.

BB: Vélhetően minden nézőpont vagy látásmód kérdése. Maga az élet bizarr, nemde? Mindig is olyan írókhoz, könyvekhez, alkotókhoz vonzódtam, akik túljutottak az élet normalitásán. Bizonyára van családi indíttatás is bennem, apám (Bernard Blier, híres színész - Sz. R.) egy csomó különös karaktert formált meg színpadon és filmen.

MN: Nem lehetett könnyű producert találni a rák témájához...

BB: Tényleg féltek zöld utat adni a filmnek. De megedződtem már az elmúlt évtizedekben. Soha nem voltam egyszerű eset, ráadásul tudják rólam, hogy nem szeretek kompromisszumokat kötni, inkább lemondok egy filmtervről, vagy évekig, évtizedekig jegelem.

MN: Nem furcsállja, hogy míg vígjátékai, könyvei oly népszerűek, filmrendezőként manapság sikertelen?

BB: Nem mond újat, minden filmes életében van ilyen időszak. Egyszer fenn, egyszer lenn. Voltak hangos sikereim és nagy bukásaim. A mi mesterségünk leginkább a szerencsejátékosokéhoz hasonlít; van, hogy jó a lapjárás, van, hogy nem. Ezzel mindenkinek számolnia kell. A mozinak a kiszámíthatatlanság az egyik legjellemzőbb sajátja.

MN: Sokáig szoros barátság és alkotói kapcsolat fűzte Gérard Depardieu-höz. Miért nem dolgoznak már együtt?

BB: Elváltak az útjaink. Öt közös filmet forgattunk. Egyikünknek se lenne jó, ha rutinszerűen ismételgetnénk magunkat. De a barátságunk változatlan. Mindig fontos nekem a véleménye, és remélem, ez fordítva is igaz.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.