Jó, megvolt „a zine-kultúra legnagyobb hazai ünnepe” (tudósításunk az Ukmukfukk Zinefesztről a 30. oldalon olvasható), de hagyjuk már az örömöt és az ünneplést, merüljünk el inkább a depresszió (ismerőseinek és barátainak csak depi) távolról feketéllő világába. Ehhez nyújt segítséget egy távolról feketéllő füzetszerű képződmény: Depi címen fut, légpárnás fólia borítja, és a műfajra jellemző kreatív zabolátlanság, a „mindent bele” szerkesztési elve uralkodik minden egyes, lehangolóan fekete-fehér oldalán. Zenei aláfestésként azonnal lássunk neki nyomogatni a kiadványról lefejtett csomagolás hívogató kis légpárnáit, ez idegnyugtatónak sem utolsó. Szükségünk is lesz rá hamarosan, mert már az első oldalakon az öncsonkítás képei sorakoznak angol kísérőszöveggel (ha zinélünk, nyomjuk angolul!). Innentől nincs megállás, tobzódunk a személyes depiinterpretációkban; nyakon csípjük a depit a kanapén, a kádban, a sorok között, az üres sarkokban. Változatos vizuális megoldások és egy mellékelt papírzsepi (a kiadvány xanaxot nem tartalmaz) vezetnek át az itthoni és nemzetközi depiken: átnézünk New Yorkba is, mert ott sem jobb, de legalább máshogy nem jobb. Depilistákat böngészünk, zenéset, könyveset, filmeset – valaki megtalálta a kapcsot Tarr Béla és Roland Emmerich között is. És vissza a kádhoz, de már csak a végeredmény látszik; nem, nem az, amire elsőre gondolnánk, semmiség az egész, csak valaki kiverte, és most szomorú. Szomorú a kád, szomorú a lefolyó is, utóbbit Hitchcock is megirigyelné. Befigyel a Backstreet Boys és vele az irónia: a depi esküdt ellensége, a humor máshol is felüti a fejét.
A pattogtatást pedig ne feledjük, mert – legyen ez a végső tanulságunk – a pattogtatás örömét még a depi sem veheti el az embertől.
Published by doublechin, 2017
