Zine

Depi

  • - kg -
  • 2017. június 11.

Könyv

Jó, megvolt „a zine-kultúra legnagyobb hazai ünnepe” (tudósításunk az Ukmukfukk Zinefesztről a 30. oldalon olvasható), de hagyjuk már az örömöt és az ünneplést, merüljünk el inkább a depresszió (ismerőseinek és barátainak csak depi) távolról feketéllő világába. Ehhez nyújt segítséget egy távolról feketéllő füzetszerű képződmény: Depi címen fut, légpárnás fólia borítja, és a műfajra jellemző kreatív zabolátlanság, a „mindent bele” szerkesztési elve uralkodik minden egyes, lehangolóan fekete-fehér oldalán. Zenei aláfestésként azonnal lássunk neki nyomogatni a kiadványról lefejtett csomagolás hívogató kis légpárnáit, ez idegnyugtatónak sem utolsó. Szükségünk is lesz rá hamarosan, mert már az első oldalakon az öncsonkítás képei sorakoznak angol kísérőszöveggel (ha zinélünk, nyomjuk angolul!). Innentől nincs megállás, tobzódunk a személyes depiinterpretációkban; nyakon csípjük a depit a kanapén, a kádban, a sorok között, az üres sarkokban. Változatos vizuális megoldások és egy mellékelt papírzsepi (a kiadvány xanaxot nem tartalmaz) vezetnek át az itthoni és nemzetközi depiken: átnézünk New Yorkba is, mert ott sem jobb, de legalább máshogy nem jobb. Depilistákat böngészünk, zenéset, könyveset, filmeset – valaki megtalálta a kapcsot Tarr Béla és Roland Emmerich között is. És vissza a kádhoz, de már csak a végeredmény látszik; nem, nem az, amire elsőre gondolnánk, semmiség az egész, csak valaki kiverte, és most szomorú. Szomorú a kád, szomorú a lefolyó is, utóbbit Hitchcock is megirigyelné. Befigyel a Backstreet Boys és vele az irónia: a depi esküdt ellensége, a humor máshol is felüti a fejét.
A pattogtatást pedig ne feledjük, mert – legyen ez a végső tanulságunk – a pattogtatás örömét még a depi sem veheti el az embertől.

Published by doublechin, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.