Márton regényei ugyanakkor a történelmi eseményeket szinte soha nem önmagukba zártan és öncélúan idézik föl, hanem tág nyelvi, irodalmi és történeti hagyományvonulatok részeként, azok összefüggésében. Nincs ez most sem másképp. És ebben a pillanatban az, ami eddig lerágott csontnak tűnhetett föl, jóval összetettebb írói témaként jelenik meg: olyan történetként, amely az eltelt közel másfél évszázadban nemegyszer éppenséggel tabu témának számított. Ez az egyik lehetséges oka annak, hogy a Hamis tanúban – talán címéhez is hűen – a szereplők tulajdonnevei részben eltérnek a történelemkönyvekben olvashatóktól.
A regénycselekmény 1882 tavaszán, Ölyvesi Eszter eltűnésével veszi kezdetét Tiszaréten, és nagyjából a rituális gyilkossággal megvádolt zsidók peréig követi az eseményeket. A történet középpontjában Mártonnál nem az eltűnt lány vagy a feltételezett gyilkosok állnak, hanem a vármegye tanúja, regénybéli nevén Spitz Móric. Jóllehet a körülhatárolt cselekmény világát számos kitérő teszi térben és időben egyaránt tágasabbá, mindeközben az elbeszélés krimiszerűen fordulatos és célratörő jellege is megőrződik.
A Hamis tanúban a tiszaeszlári események megidézése három formaproblémával fonódik egybe: történeti, irodalmi és elbeszélői alapkérdéseket vet föl. Elsőként is hangsúlyos, hogy az elmesélt sorsok nem valamiféle zárványként hasíttatnak ki a történelem szövetéből. A regény rétegzett utalásrendszert épít a történések köré: azok a még korábbi múltban gyökereznek, illetve különféle hatásokat gyakorolnak az eljövendő nemzedékekre. A mű lapjain kirajzolódó kép alapján a történelem akkor válhat értelemmel és jelentőséggel bíró tanúsággá, ha olyan hagyomány részét képezi, amely nem merül ki a múlt naiv továbbörökítésében vagy gépies ismétlésében.
A regény néhol pontosító-visszavonó, másutt katalógus- vagy jegyzőkönyvszerű mondatfűzése többféle tapasztalatot játszat egymásba: a bizonytalanság érzékeltetésére és az összetettség megragadására irányuló törekvést, a valóság pontos leírásának és látomásos megjelenítésének szándékát. Hasonlóan, ahogy a királyi főügyész is „tisztában volt vele, hogy a szavak csak kisebb részben jelölik a dolgokat, nagyobb részben eltakarják, még nagyobb részben megteremtik őket”. Márpedig Márton regényt ír, melynek szavai éppannyira idézik a múltat, mint amennyire kitalált világot is teremtenek.
A Hamis tanú irodalmi formaproblémája ugyanakkor nem ér véget valós és kitalált viszonyának elvont kérdésénél. A regény elemi olvasói tapasztalatához tartozik, hogy a magyar irodalmi hagyományt is tanúnak szólítja. Az elbeszélést lépten-nyomon átjárják többé vagy kevésbé ismert irodalmi előképek, motívumok és utalások. Mikszáth, Gozsdu, Krúdy, Kosztolányi és még sokak művei szövődnek a történetmondásba, ahogy Ölyvesiné férjében egyszer csak Móricz Zsigmond Tragédia című novellájának főszereplőjére ismerhet az olvasó, fiában pedig – igaz, kissé körülményesebben – Bródy Sándor Kaál Samujára. Így a Hamis tanú története legalább annyira íródik a tiszaeszlári események történelmi elbeszélései nyomán, mint más irodalmi művek motívumaiból – az egyik mellékszereplő foglalkozása nem is más, mint „regényhősnő”. A hagyománnyá szőtt irodalmi alkotások ugyanakkor nem öncélúan, hanem mint a világ megértésének kísérletei vonulnak el a regényolvasók szemei előtt.
Márton László írása hangok és szólamok szétbomló-összekapcsolódó tereként bontja ki egy kor tapasztalatát. Ez szinte szükségszerűen jár együtt a történetmondás helyzetének eldöntetlenségével. Az elbeszélő esetenként mindentudónak látszik, holott mégsem az. Beszédmódja egyszerre naiv és sokat sejtetően gunyoros. Hol hivalkodóbban, hol rejtettebben, de mindig az olvasó tudomására hozza, mit is ért éppen a „mai nap” alatt, ezzel egyfajta naplószerű jelleget is kölcsönözve a fejezetek sorának. A szereplők kortársának mutatkozó elbeszélő azonban nemcsak a történet befejezését ismeri, hanem a távolabbi jövőre, a szélesebb történelmi összefüggésekre is rálátással bír.
A regény három alapkérdésének mindegyike egyfajta időutazást mintáz, és leginkább a hamis tanúság problematikájában kapcsolódik össze: Móric hazudik, a mű világába kitalált szövegek épülnek be, az elbeszélő színleli mindegyre változó kilétét. Mégis: a történelem, az irodalmi hagyomány és a jelent megszólító történetmondás mind érvényes tanúságot tesz a mának. Másfelől viszont a regényt mint írásművet meghatározó három formaprobléma nem mindenben illik össze, esetenként inkább csak párhuzamosan futnak egymással. Különösen az elbeszélő sajátosan körvonalazatlan helyzete kelt tisztázatlan benyomást, némi éket verve írói koncepció és olvasói tapasztalat közé.
Meglehet, a Hamis tanú nem ad maradéktalan választ az általa fölvetett kérdésekre. Ennek ellenére Márton László regénye olyan kihívásokkal szembesít, amelyek tétjét nehéz lenne alábecsülni: döntően meghatározzák irodalom, történelem és olvasó 21. századi viszonyát.
Kalligram, 2016, 350 oldal, 3490 Ft
