Építészet: Mindennek van teteje (A székesfehérvári prépostsági templom)

szerző
Rostás Tibor
publikálva
2002/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A középkori Magyarország egyik legfontosabb épületmaradványa, a fehérvári Nagyboldogasszony prépostsági templom romja a közelmúltban millenáris helyreállításon esett át. Botrányos körülmények között. (Az ügyről lapunk egy ízben már megemlékezett: Romokban hever, MaNcs, 2000. február 24.)

A középkori Magyarország egyik legfontosabb épületmaradványa, a fehérvári Nagyboldogasszony prépostsági templom romja a közelmúltban millenáris helyreállításon esett át. Botrányos körülmények között. (Az ügyről lapunk egy ízben már megemlékezett: Romokban hever, MaNcs, 2000. február 24.)Napjaink egyik legnagyobb műemlékes beruházásával (az építészeti feladatokra 1,2 milliárd forint állt rendelkezésre) vasbeton födém és sétaút, illetve védőtető épült a romok fölé. A mű indulatokat kavart, tiltakozásra sarkallt, majd a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál kivizsgálását kezdeményezték, és lebontását fontolgatták. Az utóbbi időben nemcsak a botrány csendesedett, de a munkálatok is elakadtak, pedig megoldásra váró feladat akadna bőséggel.

Nemzeti Emlékhely

A székesfehérvári prépostsági templom a magyar középkor alapvető fontosságú objektuma, amely különleges történeti, művészettörténeti és régészeti jelentőséggel bír egyrészt maradványai által, másrészt szellemiségében. Első királyunk speciális, személyes műve ez, amelyhez különleges, a középkori magyar államot meghatározó jogok kapcsolódtak. Itt tartották az évenkénti törvénylátó napot, itt zajlott a királykoronázás, királyaink közül itt lett eltemetve Szent István mellett például Károly Róbert, Nagy Lajos és Mátyás is.

A templom maradványait és az azt keretbe fogó helyreállítást újabban Nemzeti Emlékhelyként emlegetik. Ez azért is figyelemre méltó, mert a templom a művészettörténeti irodalomba, majd innen a köztudatba "bazilika", "királyi bazilika" néven vonult be, míg az 1938-as Szent István-évre Lux Géza által tervezett, a Szent István-szarkofágot magában foglaló mauzóleumot és az árkádokkal megnyitott kőtárat a templommaradványokkal együtt egyszerűen romkertnek nevezték el. Az átkeresztelést a kultuszteremtés célja hívta életre, amellyel összefüggésben felújították a bazilikában feltárt csontmaradványokat magában foglaló sírszerű osszáriumot is. Ez egyszerre jelent egyfajta nemzeti panteont, és jelképezi a templomalapító, az államszervező király, a bazilikában eltemetett szent sírját. Vagyis magát a kultuszhelyet, amely fölött a szent ünnepén, augusztus 20-án köztisztviselők közreműködésével állami szinten lehet emlékezni - gyakorolni a kultuszt.

Nem szerencsés azonban, ha egy történeti objektumra rátelepszik a politika, ha egy történeti objektumot újabb, járulékos jelentéstartalmakkal ruháznak fel. Az épületet Nemzeti Emlékhely helyett titulusának és funkciójának megjelölésével Nagyboldogasszony prépostsági templomnak illene hívni - úgy, ahogy a középkori forrásokban is előfordul, és egyáltalán, ahogy egyházi intézményeket tradicionálisan nevezni szoktak.

A romok építészeti foglalata

Azt hiszem, sokakkal ellentétben gondolom azt, hogy az az építészeti struktúra, amelyet Oltai Péter hozott létre a rommező fölött, jó színvonalú, modern alkotás. Szándékosan beszélek modernségről a posztmodern helyett, hiszen az acélszerkezetes, áttetsző polikarbonát-lemezes tető és a kelet-nyugati irányú gyalogosforgalmat elvezető széles járda vasbeton szerkezetei, vagyis az anyaghasználat és a felfogásmód a modern építészet tradicionális jellemzőit mutatja. A tető részletmegoldásai is megfelelően kidolgozottak. Például az íves acélvázban lefutó vápákhoz domborított műanyag felületek vezetik el a vizet, ahonnan csöpögőkön át jut a föld alatti elvezető csatornába.

Városépítészetileg is átgondolt munka, nemcsak a gyalogosközlekedést oldja meg a belváros fontos kelet-nyugati tengelyében, a Centrum Áruház és a központ között, de a romok melletti egyetlen házsor homlokzatainak dominanciáját sem vonja kétségbe sem magasságával, sem rikító, öncélú ötletekkel.

Az építményt azonban nem ezek a szempontok hívták életre, hanem valami egészen más, a város közepén elterülő prépostsági templom csekély, még meglévő maradványainak védelme. A terv tehát mindenekelőtt műemlékvédelmi okokból született, tervezője pedig az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurációs Központban dolgozó, műemlékes gyakorlattal rendelkező építész. Mindezek ellenére a romok építészeti foglalata a legcsekélyebb mértékben sem veszi figyelembe a megőrizni kívánt maradványokat.

A sétány és a tető együttese értelmetlenül szabdalja értelmezhetetlen részletekre a valaha egységes épületkomplexum maradványait. A nyugati átrium, a délnyugati, Ozorai Pippo által újjáépített torony, a déli hajófal és a kerengő romja a járda vasbeton lemeze alá került. Az így kialakított betonterek néhol aluljárószerű, máshol bunkerszerű formát mutatnak. A megoldás méltatlan a hely szelleméhez, arról nem is beszélve, hogy a részletek tanulmányozása egyes helyeken csak négykézláb mászva lehetséges.

Az oldalfalak nélküli védelem, azaz a védőtető építésének elhatározása a fagyveszély miatt lehetetlenné tette a régészeti objektumok, a padlómaradványok és sírok bemutatását. A tető a fal- és pillérmaradványok esetében is mindössze az esővíz ellen véd, a csapóeső és az említett fagy ellen már nem. A talaj közelében szabad széljárást enged, így a rom a hó ellen sincs biztosítva.

A sétány és a védőtető távolról sem fedi le a romterület egészét. Nemcsak a rom északi mellékhajója, de az Árpád-kori keleti végződés, a négyszöges téregységpárral kísért apszis maradványa is szabad ég alatt áll, a külső, lizénás tagolásával együtt. A Mátyás-kori, óriási szentélybővítés alapjai sem kaptak semmilyen védelmet. A délnyugati torony előtt a tető és a járda találkozása nincs megoldva, a toronytól keletre eső rész fedetlen maradt. Az ide eső maradványokat éppúgy, mint az apszis falait, az elkészült védelem után is nádazással és fóliával kell télire betakarni.

A romok védelmére emelt építmény azonban nemcsak alkalmatlan feladata betöltésére, hanem - és ez a legelképesztőbb a történetben - kétféle módon is aktívan rombolja a maradványokat. Először is az acélszerkezetet és a sétautat tartó vasbeton pilléreket a déli mellékhajóra és támpilléreire, illetve a délnyugati torony falmaradványaira terhelték, és ahol azok a teherviselésére alkalmatlannak bizonyultak, ott szétfúrva őket, beléjük alapoztak, vagy egyszerűen elbontották őket. Megengedhetetlen, hogy műemlékvédelem címén jelentős szakaszokon pusztítsák el a védendő objektum középkori falazatait. Másodszor, a cement nátrium- és káliumtartalma víz hatására kisózódást okoz a környezetében lévő falazatokban, minek következtében azok néhány évtized alatt tönkremennek. Az anyagot annak ellenére alkalmazták, hogy a folyamat kémiája közismert, a korábbi betonkiegészítések "eredménye" pedig több helyen tanulmányozható. Meg annak ellenére is, hogy a geológiai és geofizikai kőzetvizsgálatok során javaslat született még például a konzerválás során használható, a bazilika kőanyagának megfelelő habarcsösszetételre is.

Az eddigieket kiegészíti, hogy az építési felvonulás a területre (értsd: munkagépekkel) az előtt indult meg, hogy a régészeti munka befejeződött volna, továbbá az építkezés kutatatlan helyeket olyan mértékben érintett, hogy azok információértéke a tudomány számára egyszer s mindenkorra elveszett.

Két epizód

Az építkezést a prioritásokra igen jellemzően két ügylet fogta keretbe. Még 1996-ra készült el az 1938-as mauzóleumépület Aba Novák Vilmos által készített, harsány politikai töltetű falképeinek újrafestése. Újrafestése, hiszen a seccók szinte a felismerhetetlenségig tönkrementek, azokból egyetlen ecsetvonás sem eredeti. Kétségtelen, hogy a replika színvonalasra sikerült, ámde a kritikus dicsérete már nem a művész, hanem csak a restaurátorok keze nyomára vonatkozhat.

A másik történet eleje a prépostság kőfaragványairól szól. A töredékek a különféle, több szempontból is méltatlan tárolási helyről összegyűjtve előbb a volt szovjet laktanyába kerültek, majd a Csók István Képtár időszakos kiállítóterében nagyszabású, remek kiállítást rendeztek belőlük. Sajnos csak időszakosat, amit bár meghoszszabbítottak, végül nem kerülhette el sorsát: bezárták. A köveket viszszaszállították a laktanyába. Az akció folytatásaként felszámolták a kiállítóteret is, melynek helyén Aba Novák Vilmosnak az 1937-es, párizsi világkiállításra készített pannóiból hoztak létre állandó kiállítást. A megszüntetett fehérvári képtár olyan kiállításoknak adott helyet, mint a ´63-as Csontváry, a ´78-as Árpád-kori kőfaragványok, a ´82-es Nagy Lajost és korát bemutató. Emellett az intézmény a Kádár-korszak tűrt vagy tiltott progresszív művészeinek az egyik legfontosabb megmutatkozási terepe volt - nem véletlenül vidéken.

Számomra e két epizód ugyanarról szól, mint amit a fő szál cselekményéből is kiolvashatunk: a tudományos tevékenységnek a műemlékvédelem perifériáira szorulásáról és a szakmai szempontok helyett az ideológiaiak dominanciájáról.

Elszalasztott lehetőségek

A romkertet a felerősödött környezeti ártalmak, elsősorban a savas eső miatt nem lehetett az 1938-as állapotában meghagyni. Mivel pedig egy ilyen csekély, a fűből alig kilátszó épületmaradványra ráépíteni nem lett volna szabad, a környezeti behatások ellen olyan oldalsó térlehatárolással is rendelkező, az épületmaradványoktól függetlenített, könnyűszerkezetes védőépülettel lehetett volna megvédeni, amely a teljes rommezőt egységesen lefedi. Ezt olyan pontokon kellett volna alátámasztani, hogy régészeti maradványok ne sérüljenek. (Ilyen területek természetesen rendelkezésre álltak, és az ásató régész meg is határozta őket javaslatában.) A megfelelően klimatizált védőépületen belül bemutathatók lettek volna a feltárt padlórészletek, sírok és egyéb régészeti maradványok is, amelyek fölött a látogatók például függesztett üvegpadlón vagy üveghidakon közlekedhettek volna. A védőépület belsejében mód nyílhatott volna a templom faragványainak kiállítására is, rekonstrukciós rajzvariációkkal, a templom különböző építési periódusait bemutató makettekkel együtt.

A fenti gondolatsor megvalósulásának veszélye nem fenyeget. Már csak azért sem, mert úgy látszik, a millenáris építmények lebontásának gondolata egyelőre lekerült a napirendről. Ám ha szándék lenne is rá, csak a védőtető lebontásáról lehetne szó, mivel a rom anyagát fokozatosan emésztő tonnányi betonmonstrumot csak a maradványok újabb jelentős pusztításával lehetne eltávolítani.

Meglévő esélyek

A rommező építészeti védelme a millenniumi munkálatoknak csak az egyik célja és feladata lett volna. Emellett és részben ezt megelőzően tudományos, muzeológiai és restaurálási feladatok vártak megoldásra. Mivel az elméleti lehetőség e részben legalább már megkezdett tevékenységek befejezésére most is adott, érdemes őket számba venni.

A prépostsági templommal kapcsolatos kutatások eredményeinek szisztematikus feldolgozására 1995-ben munkaközösség alakult. A művelet magában foglalja az ásatások kiértékelését, az írott és képi források összegyűjtését és értelmezését, a csontleletek antropológiai vizsgálatát, a prépostsági templom történetének és építéstörténetének összefoglalását, a kőfaragványok feldolgozását és a kőfelméréseket. Az eredményeket tematikus, négykötetes monográfiában kellett volna közreadni, a jelentős tudományos eredményeket hozó többéves munka a pénzforrások elapadása miatt azonban félbeszakadt, és ez idáig egyetlen kötet sem jelent meg.

Szükség lenne a félbeszakított feltárások folytatására, hogy az épületmaradványból mindazon információtartalmat kinyerhessük, amelyet jelenlegi módszereinkkel egyáltalán megszerezhetünk. Konzerválni kellene a romokat.

Gondoskodni kellene a prépostsági templom másfél ezer tételes kőanyagának hosszú távú elhelyezéséről, bemutatásáról és védelméről. Mint említettem, a faragványok újra a volt laktanyaépületben vannak, a tervezett múzeum a hozzá kapcsolódó raktárakkal, a megfelelő kutatói infrastruktúrával és a közönséget kiszolgáló létesítményekkel talán a tervasztalon ha létezik.

A millennium Fehérvárnak kultuszélesztést, öncélú építkezést és Aba Novák rehabilitálását hozta. Hogy mi lesz ezzel a szellemi és anyagi produktummal, mi és hogyan valósul meg a hiányzó teendők közül, vagyis hogy mire van igény és szándék az elkövetkezendő évek magyar műemlékvédelmében, azt csak a jövő tudja majd megmondani.

Rostás Tibor

szerző
Rostás Tibor
publikálva
2002/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...