Könyv

Két dolgot leszögezek rögtön az elején: 1. jó, hogy ezt a könyvet Molnár Gál Péter, magyarul Emdzsípi megírta, jóllehet egy ideig úgy nézett ki, hogy nem írja meg, mivel szerinte magánügy; és 2. jó, hogy megjelent, annak ellenére, hogy megírása után barátai lebeszélték a kézirat kiadásáról.

Ó, ha rózsabimbó lehetnék!

„A szocialista korszak zenéje éppúgy megszületik, mint eddig minden más korszaké. Hogy pontosan milyen lesz, azt nem tudjuk, nem is akarjuk Önök nélkül megfogalmazni. De bizton reméljük, hogy a zeneköltő, aki megismeri és elfogadja a mi társadalmunkat, megszereti a mi embereinket, átéli és így teszi sajátjává a szocialista ember belső tartalmait – ki tudja fejezni és belső indíttatásra ki is fejezi korunk emberét a zenében.”

Már akkor sejtjük, hogy Nemes Anna első regényében finomkodásnak és szépelgésnek nincs helye, amikor a felütésben az elbeszélő apja egy vemhes őz hasába vágja a kését.

Ha csak magát a szüzsét nézzük, minden adott ahhoz, hogy lektűrnek tartsuk Marianne és Connell, a két fiatal egyetemista bizonytalan, traumákkal terhelt szerelmének elbeszélését, vagy az írói énjét bontogató Frances érzés- és gondolatvilágának bemutatását egy házasságtörő kapcsolatban. Ám az elbeszélés módja, a szerző egyedi hangja és pszichológiai érzéke miatt mind a Baráti beszélgetések, mind a Normális emberek kilóg ebből a dobozból.

Mi lehet a tárgya egy irodalmi műnek, amit nem söpörnek le kapásból az asztalról? A női téma maga kizárja, hogy irodalmilag értékes alkotás szülessen? Olaszországban még alig pár éve is elintézték Ferrante Nápolyi regények című tetralógiáját annyival, hogy „könnyen fogyasztható lektűr”, és ennek megfelelő figyelmet szenteltek neki. Aztán valami történt a férfiak dominálta irodalmi közegben.

A Trianonnal kapcsolatos diskurzus egyik legabszurdabb leágazásaként még manapság is önjelölt fotelhuszárok merengenek azon, hogyan állhatott volna ellen hősiesen az állítólagosan intakt magyar ármádia a komplett antantnak.

Sára Sándor a magyar filmkultúra része – jegyzi meg kötetindító tanulmányában Gelencsér Gábor, amivel aligha lehet vitatkozni. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a magyar médiakultúra része, hiszen hosszú pályafutása alatt a rendezést, az operatőri munkát is művelte, a Duna Televízió elnökeként műsortervezéssel és -készítéssel is foglalkozott, emellett pedig kiterjedt (és eddig a maga teljességében fel nem tárt) fotós életművet is magáénak tudhatott.