| Báthori Csaba: Atomizálás
Csa-csa-csa! Csa-csa-csa! kén. Kénby = can by író ír ó! bir |
A Napkút Kiadónál érdekes kötet jelent meg 2006-ban, A lírikus 123 epilógja címmel, benne Báthori Csabának a híres Babits-vers alapján készült átirataival. Báthori átírta (vagy inkább megírta) a klasszikus darabot úgy, mintha például fiatalkori zsenge lenne: „Én csak magamról tudok verset írni, / mindig én szereplek minden dalomban”. A Még felismerhető vers címmel az eredeti szöveg mássalhangzóit közölte: „Csk n brk vrsmnk hs lnn / ls s tls mndnk dlmbn”, majd mellette A felismerhetetlen vers címmel a magánhangzókat: „a é i o e e e ő e e i / e ő u o ó i e i a o a”. Az ikerköltemény leleplezi a befogadás módjának hatását az értelmezésre: az olvasó által fejben rekonstruált vers hiába egyezik betűről betűre az eredetivel, a hozzá vezető út különbözősége miatt hatásában mégsem azonos az eredeti Babitscsal.
Később a Központozásban csak az írásjeleket tünteti fel, a maguk helyén ugyan, de a betűket kihagyva, míg a Párban egy másik verssel című változatban Babits verse után új versszak kezdődik („Én vagyok saját látomásom, / s ha szembejön, jöhet akárki”), az eredeti verset négy további strófával toldva meg.
Báthori leütötte a szlengesítés magas labdáját is: „Csak én vagyok a góré, én dumálok – mint egy észkombájn úgy nyomom a sódert”, ami azért is érdekes, mert felmutatja, hogy a költők a szlengnek mindig egy korábbi változatát használják, talán azért, mert az aktuális argó vagy diáknyelv kifejezései nem jutnak el hozzájuk. Ennek a rétegnyelvnek a gyors változása miatt a szlengben írt versekbe – például ebbe a sorba: „csak tökölök cefet nagy karceremben” – már a megírás pillanata előtt elkezdődött gyors nyelvi avulás is bele van kódolva. Ezért ez az átirat nem is modernnek, hanem kifejezetten történelminek hat, mint A századokból című, kétszáz éves nyelvállapotot imitáló verzió: „Tsak én birok versemnek hősse lenni / első ’s utolsó mind’enik dalomban”, hogy a Kódexlapról („cac enn biroc werf emnec hoeffe lenni”) ne is beszéljünk.
A kötetben nemcsak szétszerelve (majd összerakva), kibővítve, megcsonkítva vagy eltorzítva olvashatjuk Babits szonettjét, hanem láthatjuk becsomagolva is: az idén május végén elhunyt képzőművész által ihletett À la Christo című változat nem más, mint az egyenes vonalakkal – úgy tűnik, a sorok eredeti hosszát nem igazán érzékeltetve, inkább csak jelképesen – körülrajzolt vers, pontosabban az üres, szögletes kontúr, a vers szövege nélkül.
A kötet koncepciója az 1960-ban alapított francia Oulipo csoport (Ouvroir de Littérature Potentielle – A Lehetséges Irodalom Műhelye) törekvéseire emlékeztet. A társaság tagjai különböző magukra vett megkötések – játékszabályok – alapján alkottak, illetve alkotnak mindmáig: Magyarországon talán Raymond Queneau Bognár Róbert remek fordításában – és kibővítésében – dramatizált Stílusgyakorlatok című műve a legismertebb, amelyben egy még történetnek sem nevezhető banális eseménysort „beszélnek el” számos különböző formában és stílusban.
Báthori kötetének kísérlete is mintha azt szemléltetné vagy bizonyítaná, hogy a forma a tartalommal egyenrangú ihletforrás, sőt, tulajdonképpen teljesen hiábavaló és semmitmondó e kettő (Petri szép kifejezésével: a torma és a fartalom) iskolás különválasztása. Hiszen a Fiatalság-bolondság című Eisemann-operett (1940) egyik leghíresebb dalának egy sora is tartalmilag hajszálpontosan megegyezik a Tiszta szívvel elejével, mégis micsoda különbség van a „Nincsen apám, se anyám” és a „Nekem nincs apukám, anyukám” között.
Sajnálom, hogy a fent olvasható Atomizálás olyan rövid: hogy Báthori Csaba nem írta végig a verset, amely az egyik kedvencem a kötetből. Ha minden bevezető nélkül és nem a sorozat darabjaként kerülne az olvasó elé, nem is lenne rögtön dekódolható: talán csak a harmadik sor végére derülne ki, miről is van szó. Báthori ebben a változatban szótagonként, sőt betűnként próbál értelmet tulajdonítani Babits eredeti szövegének, megáll egy-egy hang- vagy betűkapcsolatnál, gyönyörködve vagy szórakozottan eljátszik vele, vagy éppen hagyja, hogy a torkán akadjon.
Van ebben a versben valami egy elromlott írógép ámokfutásából, miközben személyes hitelű törmelékeket is magával sodorva kimondottan komikus eszközök segítségével éri el a maga már-már kétségbeejtően tragikus hatását. Ebben Tandori remekművéhez, a Koppar Köldüs című kötethez hasonlít, amelynek csodálatosan roncsolt szavakból álló darabjai nem eleve értelmetlenek, hanem a koncepció szerint egy német billentyűzetű írógépen vannak hevenyészve, eltorzultan leírva.
Az Atomizálásnak, ennek a csacsacsától a tamtamig tartó rövid magyar szövegnek a fesztávja az angoltól (can by) a latinon (nomen nescio, idem) és a németen át (er sie es) az oroszig (kto) terjed, és a költészetről való gondolkodás során a „vers”-től a „verés”-ig, a „vágyom versbe venni” igényétől a „gyomvers”-ig jut el. Báthori Csaba verse arra példa, hogy szigorú megkötések révén – és távolról sem azok ellenére – olykor milyen különleges műalkotás jöhet létre, amely a maga váratlanul nagy szabadságfokával, csapongó asszociációival egészen felszabadítóan hathat az olvasóra.
