A hátralévő százötven oldal ugyanilyen sűrű és ragacsos. A narrátor – fiatal nő, a húszon túl, a harmincon innen – megpróbálja kidolgozni magából gyerekkori traumáit, amelyek elsődleges okozója az alkoholista, agresszív, elmebeteg apa, de az áldozati pozíciójába belesimuló anya felelőssége sem elhanyagolható. Vér, hányás és könnyek áztatják a lapokat, Nemes prózája mégsem fuldoklik a fekete giccsben. Éppen az a regény egyik legkomolyabb erénye, hogy olyan elbeszélői pozíciót teremt, amelyből hitelesen villanthatók fel a családi múlt szörnyű képei, és a kényszerű emlékezés lélektanilag indokolható módon a továbblépés, a gyógyulás eszköze lesz.
Az elbeszélő hősnő, Eszter a regény elején vonatra ül, és űzött vadként utazza át fél Európát. Csehországba, Boszniába és Olaszországba viszi az útja, de hogy milyen tapasztalatokkal terhes, mi elől fut tulajdonképpen, arról fokozatosan szerzünk tudomást. Nemes a késleltetésre alapozza a feszültséget, és szüksége is van erre a technikára, mert Eszternek a regény jelenében szerzett élményei nem tartogatnak túl sok izgalmat, útja körülbelül egy „10 dolog, amit próbálj ki Szarajevóban” típusú újságcikk ajánlásait követi. Az európai körútnak nincs saját prózai súlya, egyszer sem válik többé az emlékezés trambulinjánál; és hasonlóan súlytalan az emlékfolyam címzettje, Eszter frissen megismert, de rögtön elhagyott szerelme is. Az idősebb, karizmatikusnak leírt férfi lehetne az apa tükörképe vagy a bántalmazó kapcsolatok árnyalásához használt figura is, de leginkább idegesítően titokzatos, indokolatlanul jelentősnek mutatott figura marad.
Nem válik a múlt fontos szereplőjévé, az megmarad anyának és apának: Nemes regénye e rettenetes család ábrázolása miatt figyelemreméltó. „Az anyám szerint az apámat kötelességem volt szeretni. Az anyám szerint az apámat kötelességem volt felköszönteni. Az anyám szerint az apámat csak akkor köszönthettem fel, ha előtte úgy viselkedtem, hogy méltó voltam a köszöntésre.” E felvezetés után a születésnapi köszöntő üvöltözésig és verekedésig fajul, és az ilyen és ehhez hasonló epizódok fényében pedig érthetővé válik, hogy az elbeszélő hangja miért szenvtelen és ironikus, hogyan vesztette el Eszter a kapcsolódás képességét saját érzéseihez. Nemes kegyetlen és brutális világot rajzol, ahol állatok és emberek szenvedése egyaránt mindennapos („főztünk öt liter halált”, mereng a narrátor a húsleveses fazék fölött), és ahol a családi és történelmi traumák kibogozhatatlanul fonódnak össze, erősítve és mélyítve egymást. A képek egymásból bomlanak ki: az elbeszélőnek kislánykorában megmutatják, „melyik az az akácos, ahová az Annus néni szülni járt, és ahol ott hagyta a csecsemőket meghalni”, és az emléksebek leírásában Nemes a felnőtt elbeszélő nagyvárosi hétköznapjainak ürességét, céltalanságát tudja megragadni – a másnapos hamburgerezés utáni hányás jelenete különösen emlékezetes.
Amikor azt hisszük, a családi sérülések lajstromozásában már nem maradt több szufla, akkor hátravan még egy konyhai jégcsákányozás és megszólal a borzalmakba rejtett intimitás, a csak gyerekként megélhető otthonosság nyelve. „Az anyám hálóinge alá bújok, mint mindig, miközben mosogat. Ott állok háromévesen, szorítom hátulról a térdét, a hátamhoz néha hozzáér a finom anyag, és az anyám csak súrolja az edényeket, én meg állok a lábára fonódva, és az idő nem mozdul.” Gyerek a felnőttben, szépség a reménytelenségben. Kicsi katarzis.
Noran Libro, 2019, 160 oldal, 2990 Ft
