Tönkő Vera

Az irodalmi nő

A Ferrante-hatásról

  • Tönkő Vera
  • 2020.07.18 15:06

Könyv

Mi lehet a tárgya egy irodalmi műnek, amit nem söpörnek le kapásból az asztalról? A női téma maga kizárja, hogy irodalmilag értékes alkotás szülessen? Olaszországban még alig pár éve is elintézték Ferrante Nápolyi regények című tetralógiáját annyival, hogy „könnyen fogyasztható lektűr”, és ennek megfelelő figyelmet szenteltek neki. Aztán valami történt a férfiak dominálta irodalmi közegben.

„Tanulnak a férfiak a nőktől? Gyakran. Elismerik ezt nyilvánosan? Még napjainkban is csak ritkán. Az irodalomtól igyekeznek távol tartani őket. Akárhogy is erőlködök, nem sok író jut az eszembe, aki kijelentette volna, hogy a művészetére hatott volna egy nő. Az olaszok közül egyetlenegyre emlékszem, Giuseppe Tomasi di Lampedusára, aki megírta, hogy Virginia Woolf művei inspirálták. A többiek, és nem csak a legjelentősebbek, fölényes leereszkedéssel és némi gúnnyal úgy beszélnek nőnemű kollégáikról, mint akik csak afféle földi dolgok tudói: házasság, gyerekek, szerelmek, könnyes románcok. Az utóbbi időben mintha változnának a dolgok, de nem sokat” – írja Elena Ferrante Írónők című tárcájában, mely 2018 októberében jelent meg a The Guardianben, később a L’invenzione occasionale (Véletlen találatok) című kötetben.

2015-ben, közel hatvan évvel az után, hogy a később Nobel-díjas Alice Munro első kritikusa visszaküldte a konyhába a kanadai novellistát, Francesco Longo azt írta a római Il Messaggero című újságba, hogy: „Ferrante egész ügyes történetmesélő. De nem író.” Aztán amikor a Nápolyi regények nemzetközi siker lett, amelyből mára több mint 11 millió példányt adtak el a világ 43 országában, és az első két részből elkészült az HBO-sorozat is, nyilvánvalóvá vált, hogy Ferrante az utóbbi idők legnagyobb hatású olasz szerzője. Ferrante ugyan titkolja kilétét, de írásban számos interjút ad, és mindig megragadja a lehetőséget, hogy megemlítse az általa fontosnak tartott elődöket, elsősorban Elsa Morantét. Ennek a páratlan népszerűségnek és az interjúknak is köszönhető, hogy az Egyesült Államokban újra megjelentek Elsa Morante művei (az Arturo szigete nagyszerű új fordításban), 2017-ben pedig különösen nagy sikert aratott Natalia Ginzburg 1963-ban megjelent remekműve, a Lessico famigliare (Családi Lexikon) új kiadása (ezt követően Ginzburg három további regénye is megjelent angolul, kettő új fordításban). Ez a múltra is visszaható siker egy kicsit felrázta a férfiak uralta olasz irodalmi életet, és felbátorította a szerzőket is. Feltűnő, hogy az utóbbi időkben egyre több olasz írónő kap figyelmet hazájában is. Ezt a jelenséget nevezik Olaszországban Ferrante-hatásnak. Michael Reynolds, Ferrante New York-i szerkesztője szerint a ferrantefever legnagyobb irodalmi hozadéka az, hogy a női írók sokkal bátrabbak lettek. Mernek írni olyan témákról (bonyolult anya-lánya viszonyok, terhesség, szülés utáni depresszió, családon belüli erőszak, abúzus), amelyeket korábban inkább csak a naplójuknak vagy a barátnőjüknek szántak, és nem félnek attól, hogy témaválasztásuk miatt kirekeszti őket a komoly irodalom (előkelő öltönyös) világa.

 

Változnak az idők

Rivka Galchen 2016-ban megjelent Little Labors című esszékötetében ír az „anyaírókról”. A klasszikus Muraszaki Sikibu és Szei Sónagon mellett azokról a kortárs írókról is említést tesz, akik nem pusztán anyák, hanem kifejezetten az anyaságot tematizálják, mégpedig a legmagasabb irodalmi színvonalon. Szerinte Elena Ferrante és Sarah Manguso mellett a két legkiemelkedőbb „anyaíró”, Karl Ove Knaus­gård és Louis C. K. (Louis A. Székely) férfi… 2019 decemberében a The New York Timesban az olasz származású Anna Momigliano írt arról, hogy kezd feltűnni az írók új generációja, akik sikeresen tágítják annak határait, hogy mi képezi az irodalom tárgyát. Nem kis teljesítmény ez olyan irodalmi közegben, melyben a virtuóz módon önreferenciális művek nagyobb elismerést kapnak, mint a jó történetek és az érzelmi finomhangoltság, ahol a szexizmus és a nemi szerepek kérdésének tárgyalása még mindig kissé kínosnak számít. „Régebben sokkal jobban meggondoltuk, hogy bizonyos témákhoz hozzányúlunk-e, attól tartottunk, hogy a puszta témaválasztás lefokozza majd a mű értékét, és nőirodalom lesz belőle. Korábban úgy vélték, hogy a nők által elbeszélt történetek nem lehetnek univerzálisak. De változnak az idők” – idézi Momigliano Veronica Raimót, aki az utóbbi idők egyik olasz felfedezettje. Veronica Raimo Miden című regénye, amely számos érdekes kérdést vet fel a MeToo-mozgalom kapcsán, és ítélkezéstől mentesen tárja fel egy házasság, egy terhesség és egy szexuális bántalmazás történetét, szintén amerikai közvetítéssel indult el világhódító útjára.

Nem véletlen, hogy ez az olaszországi változás részben amerikai hatásra indult el, hiszen az angolszász nyelvterület női szerzői (a Brontë nővérektől Djuna Barneson, Gertrude Steinen, Katherine Mansfielden át Alice Munróig) már megvívták a maguk harcát.

Az anyai ágon magyar származású, kanadai Sheila Heti 2018-ban megjelent Változások könyve című autofikciós regénye sok minden más mellett azt a kérdést járja körül, hogy a narrátor az anyaságot vagy az alkotást válassza-e. Könnyek, menstruációs vér és számos „női ügy” folyik e lapokon lebilincselő stílusban, és hazájában senki nem kérdőjelezi meg azt, van-e ennek a műnek létjogosultsága az irodalomban. Ellenkezőleg: a szerző az irodalom élvonalába került. A The New York Times kritikusai szerint egyike annak a tizenöt női írónak, akik 2018-ban a legnagyobb hatással voltak arra, miként olvasunk és írunk fikciót a 21. században. Sheila Heti olvassa és nagyra tartja Elena Ferrantét. Ahogy Szabó Magdát is. A Nápolyi regényekről szóló esszéjében ezt írja: „A két főszereplő erősen emlékeztet Szabó Magda Az ajtó című regényének hőseire. Emerenc, az intelligens büszke házvezetőnő, aki egy írónő otthonát tartja rendben, Lilát idézi, az írónő pedig Elena hasonmása. Ráadásul azt a kapcsolatot is mintha Emerenc irányítaná.” Fontos dologra tapintott rá Sheila Heti. Még egy olyan sikeres és független szellem is, mint Szabó Magda, a lelke mélyén úgy érezte, az Emerencek előtt szégyellnie kell, hogy ő „csak ír”.

 

„Nőről rosszat soha”

Elena Ferrantét gyakran kérdezik arról, kik gyakorolták rá a legnagyobb irodalmi hatást. Ilyenkor elmeséli, hogy 12–13 évesen meg volt róla győződve, hogy egy jó könyvnek csakis férfi lehet a főszereplője. És ez lehangolta. Néhány évvel később, amikor írni kezdett, bár bátor lányokat választott főszereplőknek, akik mindenféle bajba keveredtek, mégis változatlanul meg volt róla győződve, hogy a legnagyobb elbeszélők férfiak, és írói feladata az, hogy megtanuljon úgy írni, mint ők. Falta a regényeket, és a saját női karaktereit a férfi szereplőkről mintázta. Nem úgy akart írni, mint Madame de La Fayette, Jane Austen vagy a Brontë nővérek, hanem úgy, mint Defoe, Fielding, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Hugo. Soká tartott, mire rájött, hogy a férfi szerzőktől nem a karakterépítést kell megtanulnia, hanem az elbeszéléstechnikát, a szövegépítkezést és azt a szenvtelen hangot, amelyen meg tudja szólaltatni érzelmileg túlfűtött szereplőit.

Ferrante ez után a felismerés után felnőttként kezdett el tudatosan nőket olvasni, erőt meríteni a nagy elődök és a kortársak műveiből. Így került fel irodalmi térképére Jane Austen, Alba de Céspedes, Virginia Woolf, Karen Blixen, Clarice Lispector, Alice Munro és az általa legkiemelkedőbbnek tartott olasz regényíró, Elsa Morante. „Bátorító szerzőknek” nevezi őket, írás közben őket olvassa, belőlük merít erőt, velük beszélget, amikor elbizonytalanodik.

Ferranténak sikerült megteremtenie három irodalmi előzmények nélküli, nehezen feledhető női karaktert: Delia (Tékozló szeretet), Olga (Amikor elhagytak) és Leda (Nő a sötétben) okos, szívós, ambiciózus nők. Komoly áldozatokat és kompromisszumokat hoztak azért, hogy szabadok és függetlenek lehessenek, hogy se tabuk, se társadalmi elvárások ne kössék őket. Saját magukon kívül senkitől se félnek. Rachel Cusk kanadai regényíró szerint ennek az „irodalmi nőnek” a megszületése a Ferrante-hatás egyik leglényegesebb vonatkozása. De érdemes megemlíteni azt az inspiráló és követendő attitűdöt is, ahogyan Elena Ferrante viszonyul női kollégáihoz. Értő figyelemmel, tisztelettel, szeretettel. Soha nem romboló kritikával. Ferrante felhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos az, hogy a női szerzők egymást olvassák, támogassák, népszerűsítsék. Szinte nincs olyan interjúja, amelyben ne tenne említést egy-egy nagyszerű elődjéről vagy kortársáról. Egyik tárcájában így fogalmaz: „Noha nem tartom magam feministának, nőről rosszat soha, semmilyen körülmények között nem mondok.”

És hogy Ferrante mely alkotók művészetére gyakorolt komoly hatást? Jonathan Franzentől, Richard Flanaganen és Alice Seboldon át John Watersig sokakat sorolhatnék. J. K. Rowling még a kilencvenes években is úgy érezte, jobban jár, ha úgy küldi el a kiadóknak a Harry Potter kéziratát, hogy nem derül ki, férfi-e vagy nő. A hatások azonban szép lassan beérnek. Hamarosan talán nem lesz szükség ilyen manőverekre.

 

(Portréfotó: Kövesdi Réka)

Neked ajánljuk