A Szabad-ötletek jegyzékéről hasonlókat gondolok. Meg szinte mindenről, amit valaha megírtak, ideértve Joyce pornográf leveleit, amelyeket gyermekei anyjának írt Triesztbe Dublinból, 1909-ben. A korát feltűnően megelőző levélszex posztumusz nyilvánosságra hozatala kiverte a biztosítékot Samuel Beckettnél, aki mértéktelenül felháborodott. Vannak, akik MGP könyvén háborodnak föl, én nem tartozom közéjük. Nem mindig egyszerű olvasmány, elég sokáig kell várni, amíg szerzője rátér a lényegre, és persze egyáltalán nem magánügy.
Nem kevés elfogultság
A könyv központi jelenete nem a beszervezés pillanata vagy a nagy erudícióval, pár találó ecsetvonással ábrázolt K-lakások és megjegyezhetetlen arcú tartótisztek sora, hanem a könyv vége felé található pillanat, amikor Kenedi János lakásán Ascher Tamás, Réz Pál és Fodor Géza megpróbálnak a kritikus lelkére beszélni. Általában véve is, MGP könyvét érdemes a végén kezdeni. Mármint nem az olvasását, hanem a róla való beszédet. Mint minden krimi esetében, jobban jár, aki nem spórolja meg magának a szerző által kifundált kerülőutak izgalmait, és nem lapoz rögtön az utolsó oldalra, hogy megtudja, ki a gyilkos. A profi késleltetések és a patikamérlegen kimért csapongás következtében csupán a könyv második felében jutunk el a beszervezési ügy konkrét részleteihez. Csak itt történik meg az a bizonyos coming out. Ezt a késleltetést kompenzálandó a szerző úgy tesz, mintha a könyv fő tárgya voltaképp mellékes volna, mintha nem tudná vagy nem érdekelné, hogy olvasója valójában véres húsra vágyik. Ezért is van az embernek olyan érzése, hogy nem egy, de legalább három különböző könyvet tart a kezében, melyeket a szerző nem igazán fésült össze. Színháztörténeti és családtörténeti sziporkák zuhognak oldalakon és fejezeteken át, kisesszék, portrék, jól kidolgozott anekdoták a Kádár-kor évtizedeiből, néha burleszkbe illő, néha romantikus homo- és heteroszexuális kalandok: nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbmenni. Az időhúzás nyilvánvalóan a szégyenérzetből fakad. Én, aki érintett vagyok egy hasonlóan személyes történetben (nem mintha hasonlót tettem volna, hanem mert írtam róla, talán egy árnyalatnyival könnyebb helyzetből, mint MGP), tökéletesen értem az ő habozásának regisztereit. Ez a téma olyan érzékeny elbeszélői határsávon helyezkedik el, amit a legtöbben, a vitakultúra jelenlegi lezüllött állapotában, saját nem-érintettségük biztos tudatában, feltűnő előítéletességgel kezelnek. MGP-ben valóban nem kevés elfogultság van önmaga iránt, de a közvélemény és az úgynevezett szenzációhajhász sajtó legalább annyira elfogult az ellenkező irányban, előregyártott klisékben és sablonokban gondolkodik, mert elsősorban nem őt magát érintő, hanem csakis másokra vonatkozó, inkább morális, és nem létkérdésként kezeli az ügynöktémát, nem a Kádár-kori létezés szerkezete érdekli (mint eminensen Kenedi Jánost), hanem elsősorban bűnbakot keres. Ilyen körülmények között tényleg nehéz egy töredelmes vallomással a nagyközönség elé lépni.
Adott itt egy valóban objektív nehézség, egy münchhauseni paradoxon: valakinek a saját copfjánál fogva kéne kirántania magát a mocsárból, mivel olyasmiről kényszerül írni, amiről ő, a témában uralkodó kezdetleges magyarországi közhangulatot beszámítva, objektíve nem írhat, hiszen legfeljebb akkor lenne képes objektíven írni róla, ha nem vele történt volna meg. Elég utalnom arra a jelenetre, amikor a tartótiszt pénzt hoz neki. „Egy találkozón meggondolatlanul kifakadtam fukar ellátottságom miatt. Az operatív tiszt a következő alkalommal pénzt tett le elém (ha jól emlékszem: 3000 forintot). Tiltakoztam. Besúgóból bérbesúgó legyek? Zsoldban fecsegjek? Jóllehet: 1968 után fölment a világnézet ára is. Tiltakozásom célt ért, többet nem kísérleteztek azzal, hogy lefizessenek. Az egyetlen nyugtát aláírtam. Tizenhat évre elosztva csekély zsold. Mégis égetett a nadrágzsebbe gyűrt júdáspénz. Szégyelltem.” (206. o.) Nincs most terem ennek a szövegnek a kiáltó ellentmondásait csomóról csomóra fölfejteni.
Őrület, őrület, de van benne rendszer.
A könyvnek szép lassan ki kell izzadnia a saját igazságát. A kanyargó-szökellő elbeszélésmód következtében nem is mindig tudjuk, hányban járunk (a megfejtéshez kiváló lábjegyzetek adnak támpontot), de éppen a vallomást vagy a tények elbeszélését hátráltató kitérők nagy száma mondja el a lényeget. Hiányolom a markánsabb szerkesztői beavatkozást, de miután a Tények és tanúk sorozatban jelent meg a könyv, elsősorban mint dokumentum jön számításba, és egy dokumentumnak joga van aránytalannak, sőt, szerkesztetlennek is lenni. Mindezzel együtt hibának tartom a könyv elejére tett idézetgyűjteményt, ezt a sajátos helyen felbukkanó „függeléket”, a gyalázkodó, primitív nyelvű kommentárok és üzenetek szövegének közlését. Persze értem azt is, miért volt erre MGP-nek szüksége: úgy is érezhetjük a könyv elejére hordott gyalázkodáskupac láttán, hogy immár túl vagyunk a nehezén (holott ez koránt sincs így), a verbális mocsár véderőműként funkcionál, a szembenézés metaforájának tűnik, pedig csak silány malter, habarék.
Ki-ki a maga dolgát
Ugorjunk tehát vissza a fönt említett jelenetre. Potom negyven oldallal a könyv vége előtt, ott, ahol a „függeléknek” jobb helye lett volna, A düsseldorfi gyermekgyilkos című fejezetben (334. o.) a szerző beszámol egy érdekes találkozóról: „Ügyészként Ascher Tamás képviselte a vádat: elárulom a tehetségemet, hülyeségeket írok ahelyett, hogy igazat írnék. (…) Kenedi nem foglalt állást az alvilági törvényszék elé citálásomban.” (335. o.) Ascher, Réz és Fodor kérdőre vonják utóbbi időben keletkezett kritikái színvonaltalansága miatt. Időpont: 1976 júniusa után valamikor. MGP meglehetős demagógiával fűzi hozzá: „A helyzet nem nélkü̈lözte az iróniát: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága lapjának munkatársát – párton kívü̈li pártalkalmazottat – vonta felelősségre és igyekezett jó útra téríteni egy ellenállócsoport, amelynek hangadói voltak az MSZMP kulturális osztálya alá tartozó Szépirodalmi Kiadó lektora, Réz Pál és az MSZMP Tudományos Osztálya alá rendelt MTA Filozófiai Intézetében dolgozó Fodor Géza.” (335 o.) Az ilyesfajta matematika („más is kurva, nem csak én”) nagyon jellemző volt arra a korra, mint az önfelmentés játszmája, a szerző csak azt nem veszi észre hiúsági rohamában, hogy érte haragszanak, nem ellene. „Vegyük hozzá, ami sem nekik, akik nem tudtak róla, sem nekem, aki természetesen tudtam róla, eszünkbe sem jutott, hogy emellett belügyi informátor is vagyok. Bután és ü̈gyetlenül védekeztem.” „Eszünkbe sem jutott” – árulkodó, abszurd többesszám. Úgy tűnik, MGP-nek tökéletesen sikerült elfojtani magában kettős létezésének tudatát, hogy nemcsak MGP ő, hanem tmb. is, azaz „titkos megbízott” – enélkül nehéz is lett volna kritikusi tevékenységét folytatni. Majd becsületesen hozzáteszi: „Ascher két rendezése kerü̈lhetett szóba. A[z] Ördögök (…), ami a pártot úgy állította be, mint törvényen kívül álló, zavaros fejű gonosztevők gyü̈lekezetét. Az előadással szorítóba kerü̈ltem: ha megírom, mit láttam a színházban, az nyilvános följelentés, sajtó útján elkövetett denunciálás. Ha viszont nem veszem észre, mi volt a színpadon: egyszerűen hü̈lyének látszom. Az utóbbit választottam.” (335–336. o.) Magyarán, merő segítőkészségből tett úgy, mintha hülye volna. Igazi Kádár-kori mentalitás. És mi volt Ascher kifogása az Állami áruházról írt szöveggel kapcsolatban? „A szín jobb és bal oldalán megjelent két esőkabátos titkos rendőr, ellenőrizve a boldog nép örömét. A kórus elhalkult, és szinte suttogva ismételték a refrént. Kritikámban igyekeztem elmaszatolni a dacosan ellenálló kicsengést.” (337. o.) Vajh miért? Anélkül, hogy taglalnánk a pártállami újságírás taposómalmának lélekőrlő mindennapjait, ezek a szerző által becsületesen hozott példák arra, amikor egy kritikus integritása valamely külső ok miatt megsérül, de úgy, hogy a szerző szinte észre sem veszi, vagy pedig elbagatellizálja.
Az idők távolából nézve Ascher, Réz és Fodor jelzése inkább barátinak mondható. Annál is inkább, mert mint MGP kritikusi ars poeticájában nem sokkal később, egy másik fejezetben (371–372. o.) leírja: „…mindenkinek nem lehet kedvére tenni. Végezze ki-ki a maga dolgát. A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést. Még egy-egy színész megítélése is ködfelhőben mozog. Ahány néző – annyi szájíz.” Magyarán, a kritikusnak joga van a szubjektivitásra, mert ez egy ilyen műfaj. Ez egyébként nagyjából igaz. Ám a fenti kritikákban mégiscsak elárulta azt a bizonyos belső szabadságot, amit magának vindikál: „Belü̈l voltam szabad. Csak azt mondtam, amit gondoltam. (…) Azt írtam, amit gondoltam és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belü̈l hordja az ember. Önmagának akar megfelelni: nem kihallgatóinak, nem főnökeinek, nem a szolgálati felsőbbségnek, még olvasóinak, a nyilvánosságnak sem.” (354. o.) Ebbe az önképbe, a fentieket is figyelembe véve, beleszűrődik némi kognitív disszonancia, ugyanakkor nem kétséges, hogy kritikusi életműve egészét tekintve többnyire érvényesült szinguláris világlátása. Az a váratlan megjegyzése, miszerint, ha ma megzsarolnák, ugyanúgy gondolkodás nélkül aláírná a beszervezési papírt, mint annak idején, paradox módon bátor kijelentésnek tűnik, de azért van benne egy csipetnyi ravaszság is: ha egyszer valami védhetetlen, tegyük azzal védhetőbbé, hogy kijelentjük, márpedig újra elkövetnénk. És közben még őszintének is fogunk látszani. De azt is lehet mondani, hogy a kijelentés önismeretre vall.
Ki-be járnak önmagukból
Nekem hiányzik ma MGP hangja, kimagaslott kortársai közül, és szinte ugyanolyan fontos szereplője lett maguknak az előadásoknak, mint az alkotók– de nem azért, mert a pártlap rettegett kritikusa volt, hanem mert felvállalt elfogultságain túl szenvedélyesen érdekelte a színház, és tévedései, sőt gonosz megjegyzései is értékes és tanulságos utalások voltak. Csak egy példát hozok fel: 1975 szeptemberében Kecskeméten ugyanakkor néztem meg a színház leendő dramaturgjaként Racine Bereniké című darabját Ruszt József rendezésében, mint ő. Egy évvel később, különböző, mint utóbb kiderült, irányított véletlenek révén, többször egy társaságba kerültem MGP-vel, és caracasi utazása, repülőtéri lebukása előtt és után, egyik legnagyobb személyes válsága idején közelről láthattam, hogyan működik, hogyan gondolkodik. Érzékeltem a formátumát, ugyanakkor ösztönösen távol is tartottam magam tőle. Abban a Kádár-kori kulturális szövedékben nem egészen azon a ponton állt, ahová én törekedtem. Széles ismeretségi köre minden irányban nyitva volt, de mint ebből a könyvből is kiderül, egyik kedvelt foglalkozása, archaikus szóval élve, mások dezavuálása, gyanúba keverése volt. Több epizód is van a könyvében, amikor mindenfajta bizonyíték nélkül, pusztán megérzésére hagyatkozva besúgónak minősít (sejtet) másokat, akikkel netán előző nap együtt vacsorázott. Visszatérve a Berenikére, egyetlen kaján szóviccel össze tudta foglalni, mi is a baja az előadással, illetve az elhangzó szöveggel (a cím egyik betűjét az új fordítás „c”-ről „k”-ra változtatta): „Rákin Berenikéje”, mondogatta MGP dévajul. Mint aki ezzel az egyetlen „k” betűvel ki is végezte a dilettáns fordítót. Megjegyzem, az én dilettáns fülemnek Rozgonyi Iván szövege szép volt, levegős, szikár. Mindazonáltal gond nem MGP szubjektivitásával volt, hanem a kritikus láthatóan sérült integritásával. Hogy adott esetben letagadja vagy elhallgatja egy előadás lényeges mozzanatát, és nem is feltétlenül személyes félelemből, hanem inkább kényelemből, és innen nézve egész kritikai attitűdje sebezhetővé válik. De erre is van MGP-nek, az Alapélményeim című, számos megrendítő önéletrajzi és családtörténeti epizódot tartalmazó fejezetében gondosan előkészített válasza: „Kisgyerekkoromban kiderült: minden bizonytalan. (…) Az egyéniség különböző énekből rakott palacsinta. A dolgok nem azonosak önmagukkal. Minden másképpen van. Csal a látszat. Is. (…) Következett szóbeli oktatásom. Miként viselkedjem a pályaudvaron, ha kü̈lön visznek, levetkőztetnek, megkérdik, miért vagyok körü̈lmetélve. Mondjam: fitymaszűkü̈lettel műtöttek. Megrendített, hogy szüleim hazudni tanítanak.” Ugyanebben a fejezetben szemérmes brutalitással, olykor szinte humoros távirati stílusban számol be a történésekről, legközelebbi családtagjai kiirtásáról: „Felnőtté nevelésem 1944-ben új lendü̈letet kapott. Felvarrták zakómra a sárga csillagot: a rendelet életbelépése előtti délutánon ragaszkodtam, hogy lefotózzanak a megkü̈lönböztető jellel. A fényképen derűs kisfiú látható, idejekorán fölkészült arra, hogy láthatóan-láthatatlanul jelet visel.” De ez a fajta szellemes tárgyilagosság fokozható. Nagyapját a megszálló németek „[n]em bü̈dös zsidóként végezték ki, hanem a szakszervezeti tanács főtitkáraként. (…) Még örülhettem, hogy nagypapát idejében kivégezték. Rossz elgondolni, mi történik, ha életben hagyják a nácik. Megölik a mieink.” Saját zsidósága nem a hovatartozás, nem valamilyen világnézet, leginkább az abszurditás szinonimája: „A zsidó hitközségi konyhára Nemcsák Károly vitt el: a mocsolyási fiú tudta, hol található, nekem sejtelmem sem volt róla. Ha koldulásra szorulnék: a Bazilika elé péntek esténként ülnék ki, a zsinagóga kapuja mellé vasárnap reggel.” (53. o) Végül így foglalja össze legfontosabb alapélményét: „Ki-be jártak önmagukból az emberek. Átjáróházat csináltak magukból, egyik ideológiából a másikba.” (113–120. o.)
Nem kétséges, hogy van ennek a fenti megfigyelésnek igazságtartalma: kérdés, hogy önmagára nézve mit von le magának ebből az ember. Megideologizálja hibás döntéseit vagy inkább próbál tenni ellenük. A balul elsült ferihegyi epizód, az ellenzéki cikk kicsempészésével tett baráti szolgálat Kenedinek nyilván ebbe az irányba tett lépés volt, egyfajta katarzis lehetősége, ami egyben – szerencse a szerencsétlenségben – MGP hálózati munkájának végét is jelentette. Ám a sors huszonöt évvel később még egyszer kopogtatott az ajtaján. És a szembenézésre, bár minden erejét összeszedte, még mindig nem volt teljesen készen. Ám becsülöm azért, hogy másokkal szemben oly gyakran bevetett metsző eszű kíméletlenségét képes volt önmagával szemben is alkalmazni.
Magvető, 2020, 441 oldal, 4999 Ft
