Könyv

Korai búcsú

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

Könyv

A Trianonnal kapcsolatos diskurzus egyik legabszurdabb leágazásaként még manapság is önjelölt fotelhuszárok merengenek azon, hogyan állhatott volna ellen hősiesen az állítólagosan intakt magyar ármádia a komplett antantnak.

Már persze, ha nincs 1918 ősze, az „áruló”, „defetista” Linder Béla, meg az egész Károlyi-féle kompánia. Minderre az is alkalmat adott, hogy a magyar történetírás, azon belül is a hadtörténeti irodalom sokáig (meglehet érthető, de el nem fogadható okokból) nem sietett tisztázni, mi is történt az addig a Monarchia zászlói alatt harcoló, az egykori Magyar Királyság területéről származó csapatokkal az 1918-as összeomlás idején, majd a hol szervezett, hol szervezetlen hazatérést követően.

Révész Tamás, a fiatal hadtörténész – az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagjaként írt – remek könyvéből nemcsak a Monarchia haderejének szétesését és a forradalmi időszak kétségbeesett, rendre csak részsikereket hozó újraszervezési kísérleteit követhetjük nyomon, hanem közben feltárul az is, hogyan gondolkodtak a katonák, mik voltak cselekedeteik mozgatórugói. Révész a modern hadtörténeti irodalom szociológiai közelítése nyomán azt állítja, hogy a katonát sohasem a nagyobb, túlzottan is absztrakt entitások, a „haza” vagy pláne a komplett haderő iránti erős érzelmek mozgatják. Sokkal fontosabbak a szakasznyi (legfeljebb századnyi) méretű, még belátható kötelékek és az ezeken belül kialakuló bajtársi közösség. Ennek megléte vagy hiánya azt is érthetővé teszi, hogy 1918 őszén az összeomlott frontvonalakról hazatóduló katonák fegyelmezetten, kötelékben vagy fegyveres csőcselékként érkeztek-e haza. Ennek kapcsán feltárul az is, amiről korábban az 1918–1919-es forradalmi időszak apologétái sem akartak tudomást venni: a hazatérő, immár irreguláris fegyveres katona nem éppen a társadalmi forradalom kovásza, hanem sokkal inkább a közrendre, az emberéletre és a tulajdonra veszélyes tényező, amelyet az ország új vezetői és a helyi közösségek is megpróbáltak (szó szerint) leszerelni.

Linder Béla kérészéletű (kilenc napig tartó) hadügyminiszteri karrierjének csúcsán, 1918. november 2-án, a budapesti helyőrség tisztikarának eskütétele alkalmából elhangzott emlékezetes, önellentmondásokban gazdag beszédének a könyv címében is megidézett kirohanásával („Soha többé katonát nem akarok látni!”) is arra célzott: lehetőleg ne grasszáljanak szolgálaton kívüli fegyveresek az utcán. Szavait kis idő múlva ő maga is úgy értelmezte, hogy azok a Monarchia amúgy is szétzüllő hadseregének felszámolására vonatkoztak. Révész könyve természetesen nem Linder rehabilitálását célozza. A háború lelkes támogatójából idővel pacifistává váló tüzértörzskari ezredes e lapokon – ahogy a történelemben is – csupán egy, az eseményekre csekély hatást gyakorló átmeneti figura, akit érdemén, de leg­inkább jelentőségén felül démonizált, s mindmáig démonizál a „keresztény-nemzeti” utókor. Ezzel szemben Linder beosztottai, majd utódai valóban megkíséreltek a régi romjain egy új haderőt létrehozni. Az állítólag jakobinus és biztosan pacifista Károlyi-kormányzat a Monarchiában keletkezett tervezetek alapján állította volna fel saját reguláris hadseregét – mérsékelt sikerrel. Annál nagyobb eredménnyel járt a nemzetőrségek, helyi karhatalmi és területvédő egységek megszervezése és felfegyverzése, csak az volt a baj, hogy ezeket viszont nem igazán lehetett bevetni szűkebb pátriájukon kívül, holmi elvontabb célok, mondjuk a történelmi Magyarország érdekében. A háború tapasztalata amúgy sem a hősies kihívások felé lökte a kegyetlen veszteségeket elszenvedett lakosságot. A kötet lapjain is sokszor emlegetett Székely Hadosztály is hiába toborzott volna az Alföld tisztán magyarok lakta vidékein; a távolinak érzékelt veszély keveseket sarkallt arra, hogy életüket kockáztassák az előrenyomuló románok feltartóztatásáért.

Nem mintha csak a Károlyi-féle népköztársaság, vagy később a kommün számára lett volna nehéz hadsereget rekrutálni! Az 1919 nyarán Szegeden és annak környékén szervezkedő, idővel Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadseregbe sem tódultak a kommüntől amúgy idegenkedő parasztgazdák. Jellemző, hogy a még csak embrionális állapotú Nemzeti Hadsereg hírszerző osztálya milyen elfogult rosszindulattal vélekedett a későbbi propagandában piedesztálra emelt „nemzetmegtartó erőről”, a magyar parasztságról: „…csak kapzsiságuknak és lustaságuknak tulajdonítható, hogy aránylag kevés vörös van köztük.”

Kevés igazán tehetséges és koncepciózus szakember ügyködött a magyar hadsereg talpra állításán. Közülük Révész is kiemelten foglalkozik Stromfeld Auréllal, aki előbb a Berinkey-kormány hadügyi államtitkáraként dolgozott egy szociáldemokrata elveken álló, önkéntesekből álló néphadsereg felállításán. Később, már a kommün haderejének vezérkari főnökeként vezette diadalmas felvidéki felszabadító hadjáratra a Vörös Hadsereget. Ez utóbbi főleg a szervezett munkások köréből, illetve a megszállt területekről elmenekült rendvédelmi szervezetek tagjaiból rekrutálódott, jó ideig tisztán „önkéntes” alapon, a Monarchia néhai hadseregének hivatásos tisztjei és altisztjei vezetésével. (A Felvidékről való egyoldalú visszavonulás, majd a csalódott Stromfeld lemondása nyomán ez is gyorsan szétesésnek indult.)

Révész kitűnő, nehezen letehető könyve sok tekintetben segíthet megérteni, miért hozott részsikerek után teljes összeomlást az ország fegyveres védelme népköztársasági és tanácsköztársasági színekben egyaránt, és persze azt is, hogy mennyire csekély volt az esélye egy tisztán nacionalista alapú mozgósításnak.

Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 2019, 289 oldal, 2900 Ft

Neked ajánljuk