Sok egyéb lózung kíséretében e szavakkal adta ünnepélyes áldását 1959-ben a Magyar Zeneművészek Szövetségének újjáalakítására a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány művelődésügyi minisztere, Benke Valéria, az utókor számára is jól érzékeltetve, hogy a Kádár-kor a zeneszerzők számára sem indult könnyen vagy éppenséggel biztatóan. És mégis, az elkövetkező három évtized a magyar zenetörténet egyik legizgalmasabb korszakává vált: az egymásra rétegződő, önérvényesítő nemzedékek vetélkedésével, a modernitás különböző hullámaira és kihívásaira adott változatos reakciókkal, a Nyugat felé nyitás feltartóztathatatlan lendületével, és nem mellesleg néhány nagy mű és életmű létrejöttével.
Ezt a korszakot tekinti át monográfiájában a szerző, túlnyomórészt korábban már megjelent résztanulmányait egymás mellé rendezve. Könyve a téma első szisztematikus összefoglalása, amely vitán felül máris magisztrális munkával gazdagítja a magyar zenetudományt. Seregnyi mű elemzését és többtucatnyi alkotói pálya értékelését kínálja a címválasztásával Károlyi Amyt (és Kurtág Györgyöt) megidéző kötet, amely mint minden igazán jó szaktudományos munka: a lokális analízisek révén képes a nagy egész, a magyar zene, sőt a korabeli hazai társadalom leírásához is hozzájárulni. Vagyis a szerző igazolni tudja azt az előfeltevését, mely szerint: a Magyar Népköztársaság mindennapi valóságának „a lenyomata felismerhető kell legyen a műalkotásokban, így a zenei kompozíciókban is, mi több, sok tekintetben a művek erről a mindennapi valóságról szólnak”.
Ezen gondolat jegyében mutatja fel Dalos a szabadság-kötöttség dichotómiáját, ami a korabeli zeneszerzés technikájának alapkérdése, és egyben a korszak társadalmi-szellemi közegére jellemző képlet is. A túlzott kötöttséget meg a túlságos szabadságot nagyjából egyforma veszélynek tekintő (például és kiválólag Durkó Zsolt-i) vélekedésekben ugyanis voltaképpen a Kádár-kor egészére ráismerhetünk. S az olvasó, ha netalán a kottapéldákat bűnösen át is ugraná, az elemzésekben lépten-nyomon hasonlóan általános érvényű példákra bukkanhat: nemzedéki összekapaszkodásokra és egyéni különbékékre, félszívű önvizsgálatokra és kudarcos visszakanyarodásokra.
Ilyen, máshonnan is ismerős, általános magyar és közép-európai jellegzetesség gyanánt szemlélhetjük a Nyugat felőli megújulás progresszív, és mégis oly viszonylagos jellegét. Azt a néha egész korszakokat és életműveket átugró, olykor nem is tegnapi, de tegnapelőtti trendekhez kapcsolódó relatív naprakészséget, amelyben a szerepkövetelő önfelmutatás szándékának néha tán fontosabb szerepe volt, mint bármi másnak. De éppígy aha-élményt jelenthet a „kettős beszéd” korabeli gyakorlatának érzékeny rekonstruálása is: kritikákban, zeneszerzői nyilatkozatokban és művekben. No, és hazai jellegzetességként tárulhat fel előttünk a vigasztalan Kodály-utóélet is, elvégre más nagyságainkkal is megtörtént már, hogy a provokatív, de mégiscsak becsületes apagyilkosság helyett egyszerűen átléptek rajtuk.
Apropó, rituális apagyilkosság: Dalos Anna munkája a hazai zenetudomány és zenekritika korabeli jeleseiről is sokat elmond. A szerző tapintatosan ugyan, de egyértelműen állapítja meg, hogy nemzetközi kitekintésük csekély, tájékozottságuk erősen korlátozott volt, és hogy olykor bizony a 20. századi zeneszerzés alapvető szakkifejezéseit is hibásan, a lényegüket félreértve használták. Ez a fogyatékosság, illetve az ideologikus fordulatok őszinte vagy rezignált alkalmazása persze szintén általánosan kor- és közegjellemző mozzanat. Ám amíg Breuer János vagy éppen Pernye András hajdani működését jócskán érte már bíráló szó az elmúlt években, Kroó Györggyel kapcsolatban a mégoly beleérzően és árnyaltan megfogalmazott kiigazítás is újdonságnak hathat.
Az idős Kodály Zoltántól egészen a 180-as csoportig és a máig aktív neotonális szerzőkig ívelő áttekintésben értelemszerűen nem juthat minden életműnek arányos figyelem. Némi veszteségérzéssel vehetjük tudomásul, hogy Dalos számára a korszak két, országosan legismertebb-legnépszerűbb komponistája, Szokolay Sándor és Petrovics Emil kevésbé tetszett izgalmas és paradigmatikus példának. Különösen Petrovicsnak jut kevés az elemzői figyelemből, hiszen az ő életművéről és nyílt modernizmusellenességéről a legtöbbet talán az a bekezdés árulhatja el, amelyre jellemző módon a tanítványait (Vajda János, Csemiczky Miklós) bemutató fejezetben lelhetünk. S habár operai fő műve, a C’est la guerre a monográfia egy korábbi pontján is szóba kerül, az nem egészen meggyőző, hogy Petrovics e művére valóban ráillik-e a Tallián Tibortól Dalos által egyetértőleg átvett, számos Kádár-kori dalművet meghatározó operatipológia: a magányos hős és a nép konfliktusa.
Rózsavölgyi és Társa, 2020, 432 oldal, 4990 Ft
