Könyv

Az ajtón kívül

Dalos Anna: Ajtón lakattal – Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon (1956–1989)

Könyv

„A szocialista korszak zenéje éppúgy megszületik, mint eddig minden más korszaké. Hogy pontosan milyen lesz, azt nem tudjuk, nem is akarjuk Önök nélkül megfogalmazni. De bizton reméljük, hogy a zeneköltő, aki megismeri és elfogadja a mi társadalmunkat, megszereti a mi embereinket, átéli és így teszi sajátjává a szocialista ember belső tartalmait – ki tudja fejezni és belső indíttatásra ki is fejezi korunk emberét a zenében.”

Sok egyéb lózung kíséretében e szavakkal adta ünnepélyes áldását 1959-ben a Magyar Zeneművészek Szövetségének újjáalakítására a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány művelődésügyi minisztere, Benke Valéria, az utókor számára is jól érzékeltetve, hogy a Kádár-kor a zeneszerzők számára sem indult könnyen vagy éppenséggel biztatóan. És mégis, az elkövetkező három évtized a magyar zenetörténet egyik legizgalmasabb korszakává vált: az egymásra rétegződő, önérvényesítő nemzedékek vetélkedésével, a modernitás különböző hullámaira és kihívásai­ra adott változatos reakciókkal, a Nyugat felé nyitás feltartóztathatatlan lendületével, és nem mellesleg néhány nagy mű és életmű létrejöttével.

Ezt a korszakot tekinti át monográfiájában a szerző, túlnyomórészt korábban már megjelent résztanulmányait egymás mellé rendezve. Könyve a téma első szisztematikus összefoglalása, amely vitán felül máris magisztrális munkával gazdagítja a magyar zenetudományt. Seregnyi mű elemzését és többtucatnyi alkotói pálya értékelését kínálja a címválasztásával Károlyi Amyt (és Kurtág Györgyöt) megidéző kötet, amely mint minden igazán jó szaktudományos munka: a lokális analízisek révén képes a nagy egész, a magyar zene, sőt a korabeli hazai társadalom leírásához is hozzájárulni. Vagy­is a szerző igazolni tudja azt az előfeltevését, mely szerint: a Magyar Népköztársaság mindennapi valóságának „a lenyomata felismerhető kell legyen a műalkotásokban, így a zenei kompozíciókban is, mi több, sok tekintetben a művek erről a mindennapi valóságról szólnak”.

Ezen gondolat jegyében mutatja fel Dalos a szabadság-kötöttség dichotómiáját, ami a korabeli zeneszerzés technikájának alapkérdése, és egyben a korszak társadalmi-szellemi közegére jellemző képlet is. A túlzott kötöttséget meg a túlságos szabadságot nagyjából egyforma veszélynek tekintő (például és kiválólag Durkó Zsolt-i) vélekedésekben ugyanis voltaképpen a Kádár-kor egészére ráismerhetünk. S az olvasó, ha netalán a kottapéldákat bűnösen át is ugraná, az elemzésekben lépten-nyomon hasonlóan általános érvényű példákra bukkanhat: nemzedéki összekapaszkodásokra és egyéni különbékékre, félszívű önvizsgálatokra és kudarcos visszakanyarodásokra.

Ilyen, máshonnan is ismerős, általános magyar és közép-európai jellegzetesség gyanánt szemlélhetjük a Nyugat felőli megújulás progresszív, és mégis oly viszonylagos jellegét. Azt a néha egész korszakokat és életműveket átugró, olykor nem is tegnapi, de tegnapelőtti trendekhez kapcsolódó relatív naprakészséget, amelyben a szerepkövetelő önfelmutatás szándékának néha tán fontosabb szerepe volt, mint bármi másnak. De éppígy aha-élményt jelenthet a „kettős beszéd” korabeli gyakorlatának érzékeny rekonstruálása is: kritikákban, zeneszerzői nyilatkozatokban és művekben. No, és hazai jellegzetességként tárulhat fel előttünk a vigasztalan Kodály-utóélet is, elvégre más nagyságainkkal is megtörtént már, hogy a provokatív, de mégiscsak becsületes apagyilkosság helyett egyszerűen átléptek rajtuk.

Apropó, rituális apagyilkosság: Dalos Anna munkája a hazai zenetudomány és zenekritika korabeli jeleseiről is sokat elmond. A szerző tapintatosan ugyan, de egyértelműen állapítja meg, hogy nemzetközi kitekintésük csekély, tájékozottságuk erősen korlátozott volt, és hogy olykor bizony a 20. századi zeneszerzés alapvető szakkifejezéseit is hibásan, a lényegüket félreértve használták. Ez a fogyatékosság, illetve az ideologikus fordulatok őszinte vagy rezignált alkalmazása persze szintén általánosan kor- és közegjellemző mozzanat. Ám amíg Breuer János vagy éppen Pernye András hajdani működését jócskán érte már bíráló szó az elmúlt években, Kroó Györggyel kapcsolatban a mégoly beleérzően és árnyaltan megfogalmazott kiigazítás is újdonságnak hathat.

Az idős Kodály Zoltántól egészen a 180-as csoportig és a máig aktív neotonális szerzőkig ívelő áttekintésben értelemszerűen nem juthat minden életműnek arányos figyelem. Némi veszteségérzéssel vehetjük tudomásul, hogy Dalos számára a korszak két, országosan legismertebb-legnépszerűbb komponistája, Szokolay Sándor és Petrovics Emil kevésbé tetszett izgalmas és paradigmatikus példának. Különösen Petrovicsnak jut kevés az elemzői figyelemből, hiszen az ő életművéről és nyílt modernizmusellenességéről a legtöbbet talán az a bekezdés árulhatja el, amelyre jellemző módon a tanítványait (Vajda János, Csemiczky Miklós) bemutató fejezetben lelhetünk. S habár operai fő műve, a C’est la guerre a monográfia egy korábbi pontján is szóba kerül, az nem egészen meggyőző, hogy Petrovics e művére valóban ráillik-e a Tallián Tibortól Dalos által egyetértőleg átvett, számos Kádár-kori dalművet meghatározó operatipológia: a magányos hős és a nép konfliktusa.

Rózsavölgyi és Társa, 2020, 432 oldal, 4990 Ft

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.