Könyv

Az ajtón kívül

Dalos Anna: Ajtón lakattal – Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon (1956–1989)

Könyv

„A szocialista korszak zenéje éppúgy megszületik, mint eddig minden más korszaké. Hogy pontosan milyen lesz, azt nem tudjuk, nem is akarjuk Önök nélkül megfogalmazni. De bizton reméljük, hogy a zeneköltő, aki megismeri és elfogadja a mi társadalmunkat, megszereti a mi embereinket, átéli és így teszi sajátjává a szocialista ember belső tartalmait – ki tudja fejezni és belső indíttatásra ki is fejezi korunk emberét a zenében.”

Sok egyéb lózung kíséretében e szavakkal adta ünnepélyes áldását 1959-ben a Magyar Zeneművészek Szövetségének újjáalakítására a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány művelődésügyi minisztere, Benke Valéria, az utókor számára is jól érzékeltetve, hogy a Kádár-kor a zeneszerzők számára sem indult könnyen vagy éppenséggel biztatóan. És mégis, az elkövetkező három évtized a magyar zenetörténet egyik legizgalmasabb korszakává vált: az egymásra rétegződő, önérvényesítő nemzedékek vetélkedésével, a modernitás különböző hullámaira és kihívásai­ra adott változatos reakciókkal, a Nyugat felé nyitás feltartóztathatatlan lendületével, és nem mellesleg néhány nagy mű és életmű létrejöttével.

Ezt a korszakot tekinti át monográfiájában a szerző, túlnyomórészt korábban már megjelent résztanulmányait egymás mellé rendezve. Könyve a téma első szisztematikus összefoglalása, amely vitán felül máris magisztrális munkával gazdagítja a magyar zenetudományt. Seregnyi mű elemzését és többtucatnyi alkotói pálya értékelését kínálja a címválasztásával Károlyi Amyt (és Kurtág Györgyöt) megidéző kötet, amely mint minden igazán jó szaktudományos munka: a lokális analízisek révén képes a nagy egész, a magyar zene, sőt a korabeli hazai társadalom leírásához is hozzájárulni. Vagy­is a szerző igazolni tudja azt az előfeltevését, mely szerint: a Magyar Népköztársaság mindennapi valóságának „a lenyomata felismerhető kell legyen a műalkotásokban, így a zenei kompozíciókban is, mi több, sok tekintetben a művek erről a mindennapi valóságról szólnak”.

Ezen gondolat jegyében mutatja fel Dalos a szabadság-kötöttség dichotómiáját, ami a korabeli zeneszerzés technikájának alapkérdése, és egyben a korszak társadalmi-szellemi közegére jellemző képlet is. A túlzott kötöttséget meg a túlságos szabadságot nagyjából egyforma veszélynek tekintő (például és kiválólag Durkó Zsolt-i) vélekedésekben ugyanis voltaképpen a Kádár-kor egészére ráismerhetünk. S az olvasó, ha netalán a kottapéldákat bűnösen át is ugraná, az elemzésekben lépten-nyomon hasonlóan általános érvényű példákra bukkanhat: nemzedéki összekapaszkodásokra és egyéni különbékékre, félszívű önvizsgálatokra és kudarcos visszakanyarodásokra.

Ilyen, máshonnan is ismerős, általános magyar és közép-európai jellegzetesség gyanánt szemlélhetjük a Nyugat felőli megújulás progresszív, és mégis oly viszonylagos jellegét. Azt a néha egész korszakokat és életműveket átugró, olykor nem is tegnapi, de tegnapelőtti trendekhez kapcsolódó relatív naprakészséget, amelyben a szerepkövetelő önfelmutatás szándékának néha tán fontosabb szerepe volt, mint bármi másnak. De éppígy aha-élményt jelenthet a „kettős beszéd” korabeli gyakorlatának érzékeny rekonstruálása is: kritikákban, zeneszerzői nyilatkozatokban és művekben. No, és hazai jellegzetességként tárulhat fel előttünk a vigasztalan Kodály-utóélet is, elvégre más nagyságainkkal is megtörtént már, hogy a provokatív, de mégiscsak becsületes apagyilkosság helyett egyszerűen átléptek rajtuk.

Apropó, rituális apagyilkosság: Dalos Anna munkája a hazai zenetudomány és zenekritika korabeli jeleseiről is sokat elmond. A szerző tapintatosan ugyan, de egyértelműen állapítja meg, hogy nemzetközi kitekintésük csekély, tájékozottságuk erősen korlátozott volt, és hogy olykor bizony a 20. századi zeneszerzés alapvető szakkifejezéseit is hibásan, a lényegüket félreértve használták. Ez a fogyatékosság, illetve az ideologikus fordulatok őszinte vagy rezignált alkalmazása persze szintén általánosan kor- és közegjellemző mozzanat. Ám amíg Breuer János vagy éppen Pernye András hajdani működését jócskán érte már bíráló szó az elmúlt években, Kroó Györggyel kapcsolatban a mégoly beleérzően és árnyaltan megfogalmazott kiigazítás is újdonságnak hathat.

Az idős Kodály Zoltántól egészen a 180-as csoportig és a máig aktív neotonális szerzőkig ívelő áttekintésben értelemszerűen nem juthat minden életműnek arányos figyelem. Némi veszteségérzéssel vehetjük tudomásul, hogy Dalos számára a korszak két, országosan legismertebb-legnépszerűbb komponistája, Szokolay Sándor és Petrovics Emil kevésbé tetszett izgalmas és paradigmatikus példának. Különösen Petrovicsnak jut kevés az elemzői figyelemből, hiszen az ő életművéről és nyílt modernizmusellenességéről a legtöbbet talán az a bekezdés árulhatja el, amelyre jellemző módon a tanítványait (Vajda János, Csemiczky Miklós) bemutató fejezetben lelhetünk. S habár operai fő műve, a C’est la guerre a monográfia egy korábbi pontján is szóba kerül, az nem egészen meggyőző, hogy Petrovics e művére valóban ráillik-e a Tallián Tibortól Dalos által egyetértőleg átvett, számos Kádár-kori dalművet meghatározó operatipológia: a magányos hős és a nép konfliktusa.

Rózsavölgyi és Társa, 2020, 432 oldal, 4990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.