rés a présen: Hol töltötted a karantént?
Terék Anna: Végig Budapesten voltam. Január 3-a óta nem voltam a Vajdaságban. Furcsa dinamika, ami a szülőhazához fűzi és onnan továbbküldi az embert. Furcsa az is, amikor pár évente széthullik a szülőhaza, újra és újra átalakulnak a határai, a neve, a külvilág véleménye róla. Az ember identitása ugyanígy hullik szét, együtt az országgal, átalakul, miképpen a róla alkotott vélemény is. Évekig próbáltam jelen lenni mindkét helyen. Képtelenség. De ebben a bizonytalan, folyamatosan változó világban talán az is elég jó teljesítmény, ha az ember elég jól el tudja viselni az átmenetiséget.
rap: A dráma- és versesköteteidet az újvidéki Forum adja ki rendszeresen, plusz az ottani Híd c. folyóiratban is megjelensz. Miért fontos ez?
TA: Vajdasági magyar költő vagyok, az is maradok. A Forum Könyvkiadó szerintem nagyon színvonalas és fontos munkát végez, ahogy a Híd is. Nemcsak a szerb, horvát, bosnyák és magyar irodalom között közvetítenek, hanem a magyar irodalmon belül is. A Hídnál találkoztam először olyan szerkesztővel Faragó Kornélia személyében, akivel érdemben lehetett vitatkozni, közösen gondolkozni. Sokat tanulhattam tőle.
rap: Hogyan változott meg az életed a járvánnyal?
TA: A változást akkor érzékeltem, mikor bezárták az iskolákat, mert egy iskolában dolgozom iskolapszichológusként. Szívszorító volt március 16-án az üres iskolába bemenni, ahol két gyermekotthonos tanulónk jött szembe, akik, bár tudták, hogy online oktatást rendeltek el, bepróbálkoztak, hátha ott maradhatnak, legalább még egy napra. Megterhelő volt az átállás, de sokkal inkább az a déjà vu érzés, amit ez hozott magával. 1999-ben, amikor nyolcadikos voltam, szintén márciusban zárták be az iskolákat a NATO-bombázások miatt. Nagyon sok háborús emlékem visszajött, miképp a pánik is, hogy nem tudok öt-hat évre elegendő ételt felhalmozni. Azt hittem, történhet már bármi, stabil maradok, mert van rutinom ebben. Nehéz volt bevallani, hogy nincs. Mielőtt kitört a járvány Magyarországon, az új darabomat kezdtük volna próbálni. Molnár G. Nóra barátnőm az idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező-koreográfus szakán. Felkért, hogy írjak egy szabad verses drámát a háborúról, rendezői vizsgadarabnak. Áprilisban mutattuk volna be a Csönd című darabot a Trafóban, ezt jövő tavaszra halasztották.
rap: Több darabodat is bemutatták, de a legnagyobb híre a Szabadkai Népszínházban a Vajdasági lakodalom címűnek volt. Milyen a viszonyod szerzőként a színházzal?
TA: Inspirálónak tartom a színházi munkát, mivel csapatmunka. Költőként az ember maga dönti el, mit és hogyan akar megírni. A színházban a rendező, a színészek átalakítják a szöveget. Sokszor éreztem már, amikor a drámámat színpadra állították, hogy amit a rendező kitalált a szövegből kiindulva, vagy ahogy az adott szerep kiteljesedett, átalakult a színész által, az sokkal erősebb, mint amilyennek megírtam. Fontos, hogy az ember ki legyen békülve azzal, hogy nem az fog a színpadon megjelenni, amit elképzelt. Volt már rossz próbafolyamatom, amikor nagyon bele kellett folynom a darab készítésébe. Pályakezdő voltam, mindent átírattak velem, hogy ilyen karakter nincs, vagy nem elég a szövege a néma nagymamának. Káosz volt. Paralel futott egy próbafolyamatom Újvidéken, ahonnan üzenték, szeretnek, de a bemutatóig látni sem akarnak. Ezt teljesen megértettem. Az eredménnyel viszont sokkal elégedettebb voltam. Másrészt nem hiába vannak a dramaturgok, akiknek az agya sokkal jobban funkcionál ilyenkor. Amikor Örkény-ösztöndíjas voltam, s Radnóti Zsuzsa volt a mentorom, akkor döbbentem rá, mennyivel gyakorlatiasabban gondolkodik egy dramaturg. Rengeteget kaptam a közös munkától.
rap: Vannak korszakaid?
TA: A karantén alatt azt élveztem, hogy nem kell jelen lenni, megjelenni, képviselni valamit. Lehettem kétségbeesett pszichológus, terméketlen költő, idegileg kimerült pótszülő, senki sem látott, aki nem szeret. Felszabadító volt. Az egyik kedvenc íróm, Sylvain Tesson mondta, hogy sosem érezzük magunkat olyannyira élőnek és elevennek, mint amikor halottnak számítunk a külvilág számára. Otthonos volt ez az összeomlófélben lévő világ. Két felolvasós videót készítettem, felkérésre, kínkeservesen. Néha szorongtam, mikor jelentkezik valaki egy határidő miatt. Ahogy az ember halad a saját személyiségfejlődésében, mindig akad egy központi téma, ezekről szeretek írni. A háborúról való írás kapcsán mindig dacos voltam, nem éreztem fairnek a boszniaiakkal, a koszovóiakkal vagy a katonákkal szemben. Mert nem voltam ott. Pedig nyugodtan be lehetett volna vallani, hogy az sem volt egy fáklyásmenet, ahogy nekünk fel kellett nőni. Hogy háborút, harctereket megjárt emberekkel milyen nehéz együtt lenni, együtt érezni, nem hülyeségeket kérdezni tőlük, nem félni tőlük. Hogy milyen nehéz velük folytatni az életet vagy családot alapítani. Most erről szeretnék írni, hogyan kaparta ki belőlünk az életet az élet. És hogy mi van utána.
rap: Mi volt a legkedvesebb játékod gyerekkorodban Topolyán?
TA: Általában nem volt áram a háború miatt. Így sok játékot találtunk ki a nővéremmel, árnyjátékoztunk vagy hangjátékot rögtönöztünk. A legjobban azt szerettem játszani, hogy nincs is háború, csak régi korban élünk, amikor még gyertyával világítottak az emberek. Néztem a gyertya lángja vetette árnyékokat a falon, erős rövidlátó voltam már akkor is, néha levettem a szemüvegemet, és mint mikor a felhők alakjába próbál belelátni valamit az ember, próbáltam belelátni valamit az árnyékokba.
