Ott munkál a tudós megfogalmazásainak örök szabatosságában, az elkötelezett ismeretterjesztő szellemes közérthetőségében, a színészi és nézői igényeket egyaránt készen kiszolgáló színpadi fordító tevékenységében, de még a lírikus megnyilatkozásaiban is. Ez az előzékenység jellemzi Nádasdy (meleg)novelláit is. Könnyen áttekinthető helyzetek, világos fogalmazásmód, jutalmazó jelleggel kihelyezett frappáns csattanók kínálkoznak az olvasó számára, aki legyen bár kívülről bekukucskáló heteró vagy a meleg közeg honosa, az ismerősség lakályos érzésével eltelve rokonszenvezhet a kötet 12 novellájának főszereplőivel.
Csakhogy az erény gyakorlása, tudjuk, néha túlzássá válik, és most mintha Nádasdy novellái is ezt az átbillenést példáznák. Kicsit minden túl könnyen megy itt: nemcsak az ismerkedés és az egymásra kattanás, de az esedékes végkifejlet olvasói kikövetkeztetése is. A szövegeknek nemigen van ellenállása, titka vagy épp megmaradó utóíze, és az elbeszélő mindentudása éppúgy nem ad fel izgalmas, megfejteni való rejtvényt, mint a novellabeli párok visszatérően dichotómiás jellemzése.
„A legtöbb házasság mezaliansz” – írta Márai, és Nádasdy novellái akárha ennek a tételnek az érvényességét kívánnák illusztrálni a meleg párkapcsolatok világában is. A korkülönbség, az eltérő kulturális-társadalmi háttér, a műveltségi szintek és habitusok állandó súrlódása-ütközése adja az írások alapanyagát, és ezen állandóan megjelenő kettősségekhez a küllemek és fizikumok – újra csak előzékeny – obligát megkülönböztetése járul. Érzékletesen példázza ezt a Birkahús című novella legelső mondata: „A magasabb megszaglászta, amit az alacsonyabb a kezébe nyomott.” Majd ugyanebben az írásban a kifejtő jellegű – és persze mindemellett szellemes leírás: „A nyakkendős, fekete hajú Müller csinosabb volt, afféle másodvonalbeli táncdalénekes, a megye kedvence, majd el is fog hízni. A másik mondjuk, bábszínész lehetne, laza, széteső gyerek, túl hosszú nyaka volt, pisze orra és csigás szőke haja.”
Az „ellentétek vonzzák egymást” ismerős sablonja azonban egyik-másik novellában üdítően feldúsul vagy éppenséggel egyenesen személyes jegyűvé válik, mint a Haladási napló című szövegben is, ahol a meleg pár egyik tagja a beszélő. A könnyedség, a szellemesség, a rövid mondatos lendület itt hamar a helyére kerül, akárcsak az érzelmesség, amely máskülönben is a Nádasdy-novellák állandó, rokonszenvesen régimódi összetevője. Ebben a személyesebb hitelű (illetve személyesebb elbeszélői pozíciójú) írásban a különbségek állandó felemlegetése és az azokra való szüntelen rácsodálkozás is érdemibbé, átélhetőbbé válik. Például amikor az elbeszélő a fiatalabb partner önkezelő kozmetikai beavatkozása láttán így reagál: „A hányinger kerülget, de nem attól, hogy nyomkodja a pofáját (bár utána lilás foltok maradnak rajta), hanem attól, hogy miket mondok. Hogy milyen könnyen jönnek belőlem a »Megmostad a kezed, mielőtt…?«, a »Visszatetted a helyére a…?«, valamint a »Nem fogunk fölöslegesen…« kezdetű mondatok.”
A kötet nagy erőssége a korfestés. A történetek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas (valamint a megrendítő módon már ugyancsak messzi múlttá fakult kilencvenes) években játszódnak, és bár Nádasdy többnyire mértéktartó eleganciával mellőzi a történelmi-politikai utalásokat, annál több korjellemző adalékot kínál a tárgyleírásokban, a ruhaviseletek vagy éppen a markáns szagemlékek fölemlítésekor. A „keletnémet szandálból átalakított, süllyesztett parafa talpú” papucsok és a keresztcsatos vidéki bőrcsizmák, a pacsulikölnik meg a fokhagymaszagú böfögések így idéznek meg nagyon érzékletesen egy-egy tovatűnt korszakot vagy évtizedet feltűnésmentes, sőt szinte észrevétlen előzékenységgel.
Magvető, 2020, 200 oldal, 3299 Ft
