Amikor inkább ünnepelni kellene, hogy végre itt egy magyar gyártású könyv- és hangjátéksorozat, ami láthatóan nagyon jól működik, és elérte a vágyott célcsoportot is, a tizenéveseket, és olyan hype alakult ki körülötte, ami az elmúlt évek ifjúsági irodalmi termékeit tekintve nem mérhető semmihez? (Persze mérhető: Leiner Laura Szent Johanna gimi sorozata még sikeresebb volt, csak azt nem olyan szerzők jegyezték, akik már kivívták maguknak az irodalmi szakma figyelmét.) Nem kellene inkább ennek örülni, és figyelmen kívül hagyni a kisebb-nagyobb hibákat? Hogy lehet az, hogy a kritikus (azaz én) fanyalog, miközben beismeri, hogy ő is rácsúszott az Időfutár-függőségre? Nem teszek fel több hatásvadász kérdést: azért, mert még a könyvsorozat harmadik része után is azt érzem, hogy átverés áldozata lettem, és dühös vagyok.
Itt vannak ezek a remek szerzők, hosszú irodalmi és színházi dicsőséglistával, és itt egy zseniális sztori: mai tizenévesek, akik belekeverednek egy időutazással kapcsolatos rejtélybe, és megismerik - a lehető legközelebbről - a 18. századi monarchia szabadkőműveseinek izgalmas életét. Az olvasó mégis alig kap többet gyenge limonádénál. Nem tudni például, hogy sci-fit olvasunk-e, vagy annak paródiáját. Ha sci-fit, abban az esetben nem tudunk mit kezdeni az olyan abszurd tárgyakkal, mint például a házilag barkácsolt, nyállal működő féreglyuktelefon, amivel fel lehet hívni Newtont és Einsteint is (akik fel is veszik a telefont, bár ők nem rendelkeznek féreglyuk-kiterjesztéssel). Hogy lehet az, hogy a főszereplő hősnőnek 1791-ben hónapokig nem merül le a 21. századból hozott egyszerű mobilja, és képes tartani a kapcsolatot a jelenben ragadt barátaival? A logikátlan és bődületesen tudománytalan példákat még lehetne sorolni. Ha viszont paródiának szánták az Időfutárt, akkor egyértelműbb utalásokkal kellene jelezni, hogy blöff vagy vicc az egész, és így nem kényszerülne arra az olvasó, hogy tíz-húsz oldalanként belefusson egy síró, nyafogó vagy örömében fejhangon visítozó szereplőbe, aki éppen mély érzelmi drámát él át. Kár, hogy az olvasónak ebből nem sikerül átélnie semmit, mert a karakterek még most, a harmadik részben is fejenként maximum három tulajdonsággal ábrázolhatók. A kortárs popkulturális commedia dell'arte jól ismert típusai ők: ott a bogaras és kicsit aspergeres geek, a hiú és buta queen bee, illetve kéttagú, természetesen hiú és buta lányokból álló sleppje, van gazdag és pökhendi ficsúr, egy kiismerhetetlen, amazontermészetű femme fatale, valamint a mókás, szerethető idős bácsi. Sajnos a főhősnő, Hanna sem egy Katniss Everdeen- vagy Beatrice Prior-kaliberű, izgalmas jelenség: a tizenéves lány minden rizikósabb szituációban elsírja magát, még gyakrabban zokog, néha bömböl, ha viszont a legjobb barátnőjével a fiúkról csacsoghat Skype-on, akkor visít minden mondata végén. Csak egy példa, milyen lelki mélységeket élhetünk át Hanna mellett; az első csókjáról szóló beszámolója: "Hirtelen megszűnik minden. Aztán meg olyan, mintha virágok nyílnának az ember hasában." Komolyan? És a pillangók hol maradnak? Megy ez jobban is, srácok! Amit a negyedik és a várható ötödik részre szeretnénk: ugyanezt a feszes, akciódús cselekményvezetést, ugyanezt a mai, friss és kamaszos hangot, de kevesebb olcsó megoldást, popsablonok helyett pedig súlyosabb, érzelmileg-intellektuálisan érettebb és karakteresebb tartalmat. Mert a rajongók (és a kritikusok is) megérdemlik.
Tilos az Á Könyvek, 2014, 352 oldal, 2990 Ft
