Magyar Narancs: Kelet-Európában kezdődik, Amerikában végződik ez a regény. Bonyolult, sok szálon futó történetek áldozatokról és tettesekről. Hogyan követhetők az összefüggések, mi tartja össze ezt a történelmi tablót?
Norman Manea: Azt remélem, hogy a "történelmi" események személyeken és egyéni sorsokon keresztül válnak követhetővé. Ez a fajta személyességhez kötött viszony az irodalom alapfeltétele. A holokauszttal, a kommunizmussal, a terrortámadás kegyetlenségével szemben ennek a kötetnek a szereplői más-más álláspontot alakítanak ki. Nem áll a rendelkezésünkre egy eleve kész útmutató arra vonatkozóan, hogyan értelmezzük ezeket a rendszereket, történéseket, a közöttük lévő kapcsolatokat. Csak abból dolgozhatunk, amit megéltünk, amire ki-ki a maga módján emlékszik, vagy amit olvasmányaink, mások emlékei és elbeszélései révén meg kívánunk érteni. Ennek a regénynek több olyan szereplője is van, aki valamiért nem részese ennek az értésnek-emlékezésnek.
MN: Ez lenne az összefüggés, ez a kívülállás?
NM: Augustin Gora, a Romániából Amerikába menekült professzor úgy érzi, felesége egy Auschwitzból menekült házaspár felé fordul, és ezért zárja ki az életéből. Ennek a családnak a leszármazottja Peter Gaspar, két túlélő gyermeke. Akkor fogan, amikor az áldozatok a haláltáborokból utaznak haza. Peter Gaspar is Amerikában élő profeszszor, de érdektelen mindazzal szemben, ami ott történt, talán untatja mindaz, amitől az előtte járó generáció nem tud szabadulni. Ilyen sokfélék lehetnek a személyes viszonyok, hangoltságok, hátterek, az életben csakúgy, mint a regényemben. A szeptember 11-ei eseményekkel kapcsolatban tapasztalhatjuk: másképpen gondolkodik erről az, akinek a tragédia személyes élmény, és másképpen az, aki távolról követte.
MN: A regényben megjelenő sorsok mindegyike kötődik valahol Cosmin Dimához. Ebben a karakterben ön Mircea Eliadét rajzolta újra, aki a román kultúra egyik legismertebb gondolkodója, és akinek kapcsolata a Vasgárdával máig éles viták tárgya. Menynyire lehet egy ilyen regényben tisztázni ezt a viszonyt, és milyen következményekkel jár a feltárás az életműre vonatkozóan?
NM: Eliade neve nem is bukkan fel a regényben. Cosmin Dima önálló karakter, része a fikciónak. A regényt több nyelvre lefordították, és kételkedem abban, hogy a különböző fordítások olvasói összekötnék ezt a karaktert azzal a valós személlyel, aki modellként szolgált. Ha az olvasó megmarad a fikció területén, ha nem tájékozódik jól az irodalmon kívüli összefüggések között, és nem fedezi fel a párhuzamot, az nem jelent valódi veszteséget a regény szempontjából. Annak azonban, aki felismeri a hasonlóságokat a regénybeli szereplő és a valós személy között, adottak a történelmi premisszák, és elkerülhetetlenek az ebből következő dilemmák. Igen, Mircea Eliadéról van szó, és ez egy kulcsregény. Proust figyelmeztet arra, hogy tegyünk különbséget a valós személy és a szerző között. Akár be is tarthatjuk ezt a szabályt. Attól függ, hogyan akarunk morális szempontból megítélni egy írót, aki sajnálatos politikai döntéseket hozott.
MN: Ez még mindig nem válasz arra a kérdésre, hogy újra kell-e értékelni az Eliade-életművet, tudván tudva, milyen kapcsolatban állt a román szélsőjobbal.
NM: Az életmű újraértékelése megkerülhetetlen, de megteszi ezt maga az idő, attól függetlenül, hogy ez szándékunkban áll, vagy sem. Az esztétikai és etikai normák változnak, és a szerző bizonyos döntései, állásfoglalásai nem feltétlenül válnak döntővé és kizárólagossá az életmű egészét illetően. Már csak azért sem, mert a választási lehetőségei is változtak a korral. Manapság szerintem ezekben a kérdésekben a legnagyobb veszélyt a leegyszerűsítés jelenti. Ha egy kritériumot az összes többi fölé emelünk, akkor ez azt is jelenti, hogy a többi alternatívát elvetjük. Erre ösztönöz a gyors és túlzó, átpolitizált gondolkodásmód, a pillanatnyi megfelelési kényszer. Számot kell vetni azzal, hogy van itt egy lezáratlan történet, rendezetlen tapasztalat.
MN: Mire gondol?
NM: Mindaz, ami megtörtént a huszadik század véres és apokaliptikus évtizedeiben, folytatódik ma is. Más tájakon, más léptékben, de folytatódik. A gonoszra való képesség az emberiség sajátja. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mi mindenre képes a gyűlölködő ember a hozzá hasonlókkal vagy a tőle különbözőkkel. A történelmi múlt vagy közelmúlt szomorú tanulságait és következményeit csak ennek fényében érthetjük meg.
MN: Nemcsak Eliade köszön vissza jól azonosíthatóan a regényben, hanem tanítványa is, aki végül a mestere ellen fordult, és sokat tett azért, hogy nyilvánosságra kerüljön a korábban nem vállalt politikai hagyaték, a legionáriusokhoz fűződő viszony. Petru Culianut 1991-ben, Chicagóban meggyilkolták, ez a bűntény máig tisztázatlan. Nem gondolja, hogy kockázatos egy ilyen ismert esetet, tragédiát beemelni a regénybe? Az irodalom fejezi be a rendőrség által megkezdett munkát?
NM: Még egyszer, a regénybeli szereplő, Mihnea Palade nem azonos Petru Culianuval. Irodalmi karakterként kell kezelni, és így is kell értékelni regénybeli cselekedeteit. Aki elszántan keresi a valós figura és a regénybeli szereplő közötti hasonlóságokat, az meg fogja találni, mit hagytam meg, mit építettem be a tényekből. Sajnos ez nem elég ahhoz, hogy megvilágítsuk az akkori tragédia hátterét. A rettenetes gyilkosság felderítésében sem a román, sem az amerikai hatóságok nem jártak eredménnyel. Az ügy fontos következményekkel jár mindkét ország számára. Romániának elég nyomós oka van arra, hogy foglalkozzon ennek a ragyogó kutatónak a sorsával, aki a hazája iránti szeretetből válik a nacionalizmus, a totalitarizmus, a balkániság elszánt kritikusává. Mindaz, ami ellen felszólal, az országot korrumpálja, és az ország történelmi emlékezetét rombolja. Az Újvilágba érkező értelmiségi számára Amerika jelentős kulturális esélyeket, lehetőségeket biztosíthat, ugyanakkor bizarr és marginális szellemi vállalkozásokkal szembesítheti. A kérdés az, hogy a lehetőségek és ez az "excentrikus" amerikai környezet mennyire járult hozzá ahhoz, hogy tragikusan alakuljon a sorsa.
MN: A kérdés inkább az, menynyire lehet sikeres, aki szembesítésre vállalkozik. Hogyan működik a történelmi emlékezet és emlékeztetés? Kérdezem ezt öntől, a transznisztriai deportálások egyik túlélőjétől.
NM: Egyetlen ember számára sem könnyű szembenézni a bűnökkel és a bűnök tragikus következményeivel. Egy nemzet számára még kevésbé teljesíthető feladat ez. A nemzetet az a politikai meggyőződés tartja együtt, hogy a nemzet összetartozik, és ezt az összetartozást a közös történelem erősíti. Németország tiszteletre méltó módon dolgozott azon, hogy a múlt bűneivel szembenézzen, de ez a folyamat még ott sem teljes. Romániában a múltfeldolgozás az európai integráció függvénye, azt hiszem. Mióta az ország az Európai Unió tagja, a nacionalista kór lassan és talán sajnos nem véglegesen, de gyógyul.
MN: Ön ennek a témának, a román szélsőjobb és a román értelmiség viszonyának egyszer már nekifutott az 1991-ben megjelent Felix Culpa című esszéjében. Az akkor botrányt okozott. Most, hogy regényformában veti fel újra a problémákat, milyennek látja a fogadtatást?
NM: Az Odú megjelenésére visszafogottabbak voltak a reakciók, éppen azért, mert "kódolva" jelenik meg ugyanaz a probléma. Nem olyan egyértelműen és logikusan, mint egy esszében. Valószínűleg gyengébb a hatása. Hozzá kell tenni, hogy az elmúlt húsz évben azért változott a közbeszéd és a közgondolkodás. A magyar olvasó kétségtelenül tudatában van annak, hogy milyen veszélyes a régi nacionalista klisék visszatérése.
MN: Kelet-Európáról beszélgettünk, de azért ez nagyon amerikai regény, amelynek az emigráció, a nyelvbe zártság, az intellektuális magány, az öregedés a témája. Mivé lesz mindaz, amit magával cipel az elvándorló? Újrajátszható, ami egyszer már megtörtént más kontinensen, más rendszerekben?
NM: Az emigráns választott hazájába az egész életét magával viszi, a fájdalmaival, a frusztrációival, a reményeivel együtt. Mindazzal, ami a kivándorlásra ösztönözte, valamint arra, hogy vállalja az egyáltalán nem alábecsülhető és mellőzhető kockázatokat. Az Odú több epikai utat kínál az olvasónak, aki akár el is tévedhet. Szeretném az olvasót elvezetni a tévedéseknek és a dilemmáknak a lényegéig. Ennek a regénynek a hősei sodródnak a körülöttük és bennük lévő ismeretlenben. Igen, ez egy bonyolult emberi és történelmi újrajátszás, más földrajzi térben. Ez veszteséggel és nyereséggel is jár. Privilegizált trauma - gyakran neveztem így. Az ember elveszti korábbi életét, a teret, amihez kötődik, és elnyeri az újrakezdés lehetőségét.
MN: És így lehetséges a jóvátétel, a megoldás?
NM: Ezt a kérdést az olvasónak, nem a szerzőnek kell feltenni. Hiába szolgálnék pedagógiai érvekkel, megoldásokkal. Ezek, ha vannak, akkor benne vannak a könyvben. Ha nincsenek benne, akkor a szerző szándéka nem a megoldás keresése volt, hanem annak a felmutatása, hányféle választási lehetőség van.
