„Ide nekem az oroszlánt is!” – egy évtizedek óta Olaszországban élő barátomtól egyszer megkérdeztem, hogyan mondják ezt olaszul. Sehogy, felelte. Az olaszoknak ugyanis nincs A szentivánéji álomból a hagyomány által szentesített olyan fordításuk, mint nekünk, magyaroknak Aranytól. A hagyomány különben majdnem a Nyáréji álom címet szentesítette: ezt Arany csak kéziratának tisztázati példányán javította – szerencsére – a véglegesre, bizonyos értelemben tehát a ma ismert cím maga is újrafordítás eredménye.
A mára klasszikussá vált fordítások készítői egyáltalán nem tisztelték ájultan a korábbi fordításokat, pedig a Hamletet Arany előtt nem kisebb tekintély is lefordította már – igaz, ő még német közvetítő nyelvből –, mint Kazinczy. Babits a saját Dante-fordításának előszavában külön listába szedte azokat a sorokat, amelyeket Dante korábbi fordítója, Szász Károly munkájából vett át.
Ezen az alapon elképzelhető, hogy előbb-utóbb Dante minden tercinájának megtalálják az ideális változatát: Babits Szásztól átvett sorait a következő fordító is átveszi, és még mellettük Babitstól is merít, mondjuk, tízszer ennyit (Babits bőven volt ennyiszer jobb költő Szásznál), és így tovább, egészen addig, amíg az utolsó ideális rímhármas is a helyére kerül. Csakhogy közben majd ebből a mozaikfordításból elavul a korábbi rétegek nyelve: a munka tehát sosem ér véget. A klasszikus fordítások átdolgozása, átigazítása, modern színpadra való alkalmazása tulajdonképpen ennek a csak elméletben létező gyakorlatnak az észszerűbb, praktikusabb, de mindig alkalmi megvalósulása.
De ki az a hárpia?
A másik megközelítés: hagyni a klasszikus fordításokat, és valami egészen mást csinálni. Illetve egészen mást nem lehet, mert azt nem fogadnák el az olvasók. Szabadi Sándor prózában készült Dante-fordítása kitűnő példája „a műtét sikerült, a beteg meghalt” paradigmának: a mű ugyanis sokkal jobb annál, mint amennyire egyáltalán ismerik.
Az Isteni színjáték fordítása során Nádasdy Ádám is lemondott a rímekről, főleg technikai okokból. Olaszul a sok hasonló végződés miatt általában könnyű rímpárokat találni, az „élet” jelentésű „vita” szóra például Dante huszonnyolc különböző módon rímel kifogástalanul, úgy, hogy kivétel nélkül minden szó „-ita” alakra végződik. Ezek ráadásul többnyire teljesen hétköznapi szavak, de van köztük tulajdonnév (Margherita), illetve magas egyházi tisztség megnevezése (archimandrita) is. És ez még csak az „élet”.
Fordításban mindez még úgy is elképzelhetetlen, hogy a tisztán rímelő olaszhoz képest a magyar költészet asszonánc alapú, azaz nem várjuk el a tökéletes hangzóösszecsengést, elég, ha a válaszrím nagy vonalakban felidézi a hívórímet („magyart” / „-dő kart”; „-nyó, kend” / „itt bent”).
Nádasdy tehát Dante főművét – rímek nélküli – versben fordította, de a hangsúlytalan és hangsúlyos szótagok váltakozásán alapuló olasz jambust a magyar fordítói hagyományoknak megfelelően a rövid és hosszú szótagok váltakozására épülő jambussal (ti-tá) cserélte fel. Mint mondta: azért döntött így, mert prózában az egész elvesztette volna a kontúrjait, és nehéz lett volna ellenállni a kísértésnek, hogy a jegyzetek, amelyek most a lapok alján olvashatók, ne szivárogjanak be valahogy a fordításba, felvizezve ezzel a szöveget.
Van azonban egy olyan műnem vagy inkább média, ahol a fordító nem nyúlhat a lábjegyzet eszközéhez. Könyvet olvasva vissza lehet lapozni, utána lehet nézni dolgoknak, de a színpadi előadások nézője ilyen segítséget nem vehet igénybe: a nézőtéren minden szót első hallásra pontosan érteni kell. Nem csoda, ha a klasszikus fordításokra rakódó patina leginkább a színházakat készteti arra, hogy új fordításokat rendeljenek.
És ilyenkor akár az új címadás lehetősége is felmerül, sőt, kézenfekvő ötletnek tűnik. Amikor Barna Imre lefordította Salingertől a The Catcher in the Rye-t, vagy Ádám Péter és Kiss Kornélia Camus-től a L’Étranger-t, már csak marketingszempontból is észszerű volt lecserélni a bevett címet: hadd tudja meg az olvasó már a címlapról (Rozsban a fogó, Az idegen), hogy új fordítást tart a kezében. De erre sincs recept. Van Shakespeare-nek egy darabja, amelyet eredetiben így ismernek: The Taming of the Shrew. Magyarul máig azzal a címmel játsszák, amit még Lévay József talált ki 1866-ban. Új fordítása fölé Nádasdy Ádám eredetileg ezt akarta írni: A hárpia megzabolázása, ami sokkal jobban megfelel az angolnak, csakhogy a színházban joggal tartottak tőle, hogy a közönség ez esetben nem jött volna rá, hogy A makrancos hölgyre vesz jegyet. És van egy másik, igaz, csak ritkábban felmerülő szempont is. Ha egy irodalmi műben szerepel egy klasszikus címe, akkor alighanem természetesebbnek hat a bevett változat. Legalábbis egyelőre nehéz elképzelni, hogy Salinger művére utalva egy magyar költő Kezemben a Rozsban a fogóval címet adná a versének A Zabhegyező olvasása közben helyett.
„Hisz annyiféleképp mondhatnánk”
A műfordítás-irodalomban mintha most jött volna el a posztmodern Kánaán: minden elmegy. Nádasdy versben, de rímek nélkül fordítja Dantét, Péti Miklós prózában a szintén rímelő Miltont (A visszanyert paradicsom), Csehy Zoltán viszont versben, mégpedig hexameterben Petronius néhány verses résztől eltekintve prózában írt művét – illetve azt, ami ránk maradt belőle –, a Satyricont. Várady Szabolcs (vers) és Bognár Róbert (próza) fordításában pedig most jelent meg Rostand Cyrano de Bergeracja, amely magyarul Ábrányi Emilnek köszönhetően vált klasszikussá.
A darab cselekménye a francia eredetiben alexandrinban zajlik, amit más formában írt verses betétek tarkítanak. Ábrányi annak idején ezt a középmetszettel tagolt, elég hosszú, és ezért talán nehézkesnek érzett párrímes sorfajtát leváltotta a pergőbb shakespeare-i jambusra, és a rímelésen is csavart egy kicsit: a párrímeket például olykor keresztrímekkel tette változatosabbá. Radikális döntés, amit ha indokolnia kell, nem kisebb tekintélyre is hivatkozhatott volna, mint Arany János. Arisztophanész komédiáinak fordítása során ugyanis már ő is lemondott a görög drámák hatos jambusáról, és lerövidítette, mintegy shakespeare-izálta a sorokat. Devecseri Gábor később néhány vígjáték fordításában visszatért az eredeti formához: ezeket Arany után olvasni olyan, mintha a darabot a YouTube-on negyedével lelassítva néznénk.
A Cyrano cselekménye során érdemes volt prózára áttérni: a szöveg még az egy-egy soron belüli beszélőváltásokban is jól követhető lett. És – hiszen mégiscsak költőről van szó – amikor a címszereplő hosszabban beszél, akkor Várady Szabolcs alexandrinjaiban szólal meg.
Az orrmonológ első sorpárja Ábrányinál: „Mondhatta volna szebben, kis lovag, / Más-más hangnemben, így ni, hallja csak”. Ugyanez Várady Szabolcs fordításában (a sormetszetet itt most alkalmilag két vonal jelöli): „Jaj, fiacskám, ez így || egy kissé kurta, nem? / Hisz annyiféleképp || mondhatnánk, istenem!” Furcsa? Igen, de már Rostand eredetije is furcsa volt a 19. század végi párizsi színpadokon, amikor a klasszikus alexandrin már rég kiment a divatból.
Az új fordításokkal szembeni örök kifogás, hogy nem tartalmazzák a korábban klasszikussá vált sorokat: „Gyarlóság, asszony a neved”, „A tett halála az okoskodás”, „Valami bűzlik Dániában”. Ez a Cyranóra legalább ötvennégyszeresen igaz, mert Ábrányi fordításában az orrmonológnak gyakorlatilag az összes sora klasszikussá vált. Várady megoldásában olvasni a jól ismert sorokat kicsit olyan, mint amikor egyszerre néz az ember magyar szinkronnal és – rendszerint más fordító által készített – magyar felirattal filmet: a kettő valahogy csúszkál egymáson. Valami furcsaság egyelőre később is megmarad a szokatlan, bár az eredetinek híven megfelelő alexandrin miatt: ez az érzés pedig ahhoz hasonlít, mint amikor Szakácsi Sándor halála után Doktor House hirtelen Kulka János egészen más, de idővel aztán a megszokottnál is természetesebbnek érzett hangján kezdett beszélni.
Az ősz hegedűi
Az újrafordítási hullám legnagyobb alakja kétségkívül Nádasdy Ádám, aki ugyanakkor joggal tiltakozik az ellen, hogy ezt vagy azt „újrafordítana”, hiszen ő „csak” fordít – és valóban, újrafordító nincs is, csak fordító van. Mindenesetre úgy tűnik, az újításnak, például a prózában vagy szabad versben való fordításnak is, megvannak a maguk korlátai. Minél rövidebb vagy dalszerűbb egy vers, annál kevésbé felel meg neki ez a forma. Nádasdy Verlaine magyarul Őszi dal címen leginkább Tóth Árpád révén („Ősz húrja zsong, / Jajong, busong / A tájon”) ismert versének új fordításában lemondott a rímekről és a ritmusról, hogy a francia eredeti szavait és a mondatszerkezetét annál hívebben adhassa vissza. Az eredmény: „Az ősz hegedűinek / hosszú sóhajai / egyhangúan, bágyadtan / sebzik a szívemet. // Amikor üt az óra, / elfúlva és sápadtan /emlékszem a régi napokra, /és sírok; // aztán megyek, ahogy / elfúj a rossz szél, / mely hord ide-oda, / mint száraz levelet.” A kísérlet nem aratott osztatlan sikert: a megoldás őszinek ugyan szerintem is őszi, de dalnak nem dal.
A műfordításokkal kapcsolatban a tartalmi pontosság igénye nemigen tehető vita tárgyává, de ami a formai követelményeit illeti, ma – mindenekelőtt talán Nádasdy újabb munkáinak ihletésére – mintha a modellváltás jeleit lehetne érzékelni, ami egyébként történetileg teljesen érthető.
Ha belegondolunk, inkább az a furcsa, hogy a költők többnyire még ma is azok szerint az elvek szerint fordítanak verset, amelyeket több mint száz éve a Nyugat első nemzedékének nagyjai, elsősorban Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád kidolgoztak. A 19. század vége felé a magyarosítás tendenciája dívott: Lesbiából aggálytalanul csináltak Mariskát, az antik versformából népies-magyarost. A Nyugat első nemzedéke ezzel szemben – akkor forradalmi modernséggel – az idegen nyelven született alkotások magyar dolmányba való öltöztetése helyett az eredetihez való formai hűséget választotta. A második nemzedék tagjai, Illyés és Szabó Lőrinc ebben a kérdésben követték a más téren akár meg is tagadott mestereiket, és a pontosság és a versforma hűségének követelményét így adták tovább a harmadik nemzedéknek, Radnóti, Vas István, Jékely, Kálnoky és Weöres generációjának.
Sajátos módon ezt az állapotot konzerválta a pártállami berendezkedés 1948-ban, de különösen 1956 után, harminc-negyven évre, elsősorban az Európa Könyvkiadó révén. Az Európában, illetve az Európának dolgozó szerkesztők és fordítók java ugyanis a Nyugat talaján állt, és a kiadó monopolhelyzetéből adódóan kivételes lehetőségük volt arra, hogy az általuk képviselt nemes hagyományt ápolják és továbbadják.
Nádasdy gyakran hivatkozik arra, hogy ma a világ olyan nagy kultúráiban is rímtelenül szokás fordítani a rímes verset, mint az angol, a német vagy a francia. De azt hiszem, nincs szükség a tekintélynek erre a fügefalevelére, mert egy nagy művész úgy fordít, ahogy akar. Azon pedig, hogy az átgondoltan megfogalmazott új elveket később kisebb tehetségek esetleg alacsonyabb színvonalon ültetik át a maguk gyakorlatába – és például azért fordítanak rímek nélkül, mert nem tanulták meg a verstant –, nincs mit keseregni: ez alighanem minden újdonsággal így van, a sikeres termékek nyomában mindig megjelenik az utángyártott és a gagyi.
Olykor szinte tényleg lehetetlen fordítói feladat az eredetit egyszerre tartalmilag, hangulatilag és formahűen visszaadni. E „beismerés” jegyében született például Varró Dániel a Vándor éji dala – A „viccelődjünk azon, amit nem bírunk lefordítani”-sorozatból –, című műve, amelynél jobban mellesleg egyetlen komoly fordítás sem volt képes visszaadni az eredeti keresetlen dalszerűségét: „Minden orom csupa / öröm, / a lombokon, a / lömbökön / szél szól: lihi. / Madárdaltól nem zeng az erdő. / Örvendj tekergő, / itt a pihi.”
