1938-ban a párizsi Champs-Élysées-n egy hirtelen támadt júniusi vihar villáma belecsapott egy öreg gesztenyefába. A lezuhanó ágak agyonütöttek egy járókelőt. Ez a szerencsétlen ember Ödön von Horváth volt, a meghatározhatatlan nemzetiségű (német? osztrák? magyar? szlovén?) dráma- és regényíró, aki épp pár hónappal korábban, az Anschluss idején szökött meg Bécsből a német bevonulók elől. A nácik már 1933-ban "szalonkommunistának" bélyegezték, zaklatták, később betiltották legjobb regényét. Párizsban éppen ugyanennek a könyvnek az amerikai megfilmesítéséről indult tárgyalni egy producerrel, amikor rádőlt a fa. A groteszkül borzalmas halál sajátos - jóslat erejű - értelmet adott Horváth nácizmust bíráló műveinek. "Igen, még nyár van, de már a havat várjuk" - mondta. Az író pályája ugyanis véget ért még azelőtt, hogy a hitleri rendszer a maga "tiszta" formájában kibontakozott volna. Nem is tekinthetők ezek a könyvek klasszikus értelemben vett "antifasiszta" írásoknak. Nem a Harmadik Birodalom gépezetének működési elveiről, inkább egy szörnyű kor dermesztő előérzetéről szól három (a ma is sokat játszott Horváth-drámáknál jóval kevésbé ismert) kisregénye, amelyek magyarul is megjelentek.
Az emberanyag
Ödön von Horváth regényei olyan hétköznapi jellemtípusokat rajzolnak meg, amelyekből kialakulhatott a jellegzetesen náci emberanyag: a kispolgárt, az állami propaganda által elbutított gimnáziumi tanulót és a katonát.
Az örök kispolgár (1930) "hőse" (bizonyos értelemben az "örök zsidó" ellentéte) egy svindler müncheni autókereskedő - egyébiránt dzsigoló -, aki egy kétes autóbizniszből bezsebelt busás jövedelemből ripsz-ropsz elutazik a barcelonai világkiállításra, faképnél hagyva fiatal szeretőjét és öregedő kitartóját. Olvasni nem szokott, nyelveket nem beszél, nem hisz semmiben, voltaképp nem érdekli semmi más, csak az ivás és a bordély. Egyetlen célja, hogy rátaláljon álmai "egyiptomi nőjére", akinek hozománya (képletesen) minimum egy piramis. Egy bájos, antiszemita, antikommunista nagypolgárlánynak udvarol (aki élteti a versailles-i szerződést elfogadó, "nemzetáruló" Matthias Erzberger gyilkosait), de hoppon marad: kiderül, hogy a nőnek komoly amerikai kérője van. Az Európán átrohanó expresszvonaton az "örök kispolgár" egykedvűen hallgatja a Heimwehr zsidóverését dicsőítő osztrákok tereferéjét, az olasz feketeingesek csizmacsattogtatását és a franciák elgázosítását követelő német honpolgár őrjöngését.
Horváth talán legjobb regénye, az Istentelen ifjúság (1937) egy fiúgimnázium hétköznapjait mutatja be. A rádióból üvöltő náci agymosás hatása alatt álló nemzeti érzelmű fiatalok (a regényben nevük nincs, csupán monogramjuk) gyűlölnek mindent, ami a "legroszszabb liberális időkre", vagyis a weimari Németországra emlékeztet. Egyhangú felháborodással jelentik föl avítt, humanista nézeteket valló földrajztanárukat, aki finoman utalni merészel rá, hogy - a pártmédia propagandája ellenére - a négerek is emberek. Számukra az iskola felkészülés a totális háborúra. Egy haditáborozás során titokzatos gyilkosság történik. A gyanú egy magának való, ártatlan fiúra és alkalmi szerelmére, egy csavargólányra terelődik. A cselekmény több éles fordulatot vesz, amíg a tényleges gyilkos - egy dúsgazdag náci családból származó, eltorzult jellemű fiatalember - végül is lelepleződik, és felakasztja magát.
Horváth utolsó kisregénye, a Korunk gyermeke (1938) egy katona megindító, egyszersmind groteszk története. A névtelen "hőst" a válság teszi munkanélkülivé, majd tolvajjá. A katonaság marad az egyetlen kiút számára: a seregben élelmet, ruhát, biztonságot, önbecsülést kap, de cserébe el kell veszítenie egyéniségét: önként simul bele a "néptestbe". "Most már tudom, hová tartozom" - húzza ki magát büszkén. Sorsa azonban váratlan fordulatot vesz egy "életképtelen kis ország" elleni villámháború során. A civilek legyilkolásától megcsömörlött századosa a szeme láttára lesz öngyilkos: belegyalogol az ellenséges géppuskatűzbe. A katona megpróbálja visszahúzni, de hiába, ő maga is megsebesül. A sérülés miatt akarva-akaratlan visszanyeri egyéniségét és érzelmeit, belátja, hogy a "hazának" nincs szüksége egy félkarú hadfira. Nem tartozik már sehova. Lassan megérti azt is, hogy miért dobta el az életet a századosa. "Jövőm sírjára hull a hó..." - mondja. Minden megfagy körülötte, és ő maga is halálra fagy egy kegyetlenül hideg éjszakán.
A másik Németország
Horváth regényeiben van egy jó adag mosolyogni való naivitás: hiú reménykedés abban, hogy a fasizálódás folyamata megállítható. A náci gyűlöletgépezettel szemben felsorakoztatja az emberiség keresztény-humanista eszményeinek képviselőit, akik - a regények világában - képesek győzni is. Az Istentelen ifjúságban a Pap és a Tanár szimbolikus alakja hordozza a nácizmus ellen bevethetőnek vélt leghatásosabb fegyvereket, a hitet és a tudást; ők a médiahazugságok leleplezői, ők a legérzékenyebbek a válság okozta nemzeti nyomor iránt. "Igazságra vágyakozunk, és csak bizonytalanságot találunk magunkban. Boldogságot keresünk, és csak nyomort és halált találunk" - mondja Pascallal a vidékre száműzött ellenzéki pap, és hozzáteszi: "Isten a legborzasztóbb a világon."A földrajztanár, az iskolaigazgató és a "Julius Caesar" gúnynevet viselő kirúgott latintanár egyetért abban, hogy a színleg plebejus nácik a régi római optimaták örökösei: "A gazdag plebejusok elhagyták a népet, és ők alkották a kissé már dekadens patríciusokkal együtt az új hivatalnok-nemességet, az úgynevezett optimatákat." A nácik Führere is a "főplebejus" pózában tetszeleg, miközben naponta felavatja saját emlékműveit.
A Pap és a Tanár alakjai mellett ott sokasodnak a rezsim által lenézettek: a boldog békeidők visszasírói, az egész "levitézlett, kiszolgált bagázs, unalmas pacifista susmusolók", akik - úgymond - ostoba ideálokat kergetnek a nemzetközi jogról meg az örök békéről (Korunk gyermeke). És ott vannak az ifjú lázadók, "Julius Caesar" diákjai, az igazságért küzdő titkos klub tagjai, akik mindent elolvasnak, ami tiltott, sőt, igyekeznek ezek szerint a könyvek szerint élni.
Ezek az alakok egy vágyálom megtestesítői, egyszersmind hasznos regénytechnikai elemek: az ő nézőpontjukból lehet sikerrel kigúnyolni a nácikat. "De vajon forradalom-e egyáltalában a fasizmus?" - kérdezi Az örök kispolgár Páneurópa-barát útitársa, egy revolverlapokat tudósító Globetrotter. "Szó sincs róla. Sacro egoismo és semmi más." Mussolini "permanens dührohamban él, mivel csak negyvenmillió olasz él a földön". Az Istentelen ifjúság Julius Caesara, az egykori leánygimnáziumi tanár nem érzéketlen a fiatal lányok iránt, ezért is vesztette el állását, de a náci leányszervezetek vastag lábú hátizsákos Vénuszai hidegen hagyják: "Az a mai fiatalság szerencsétlensége, hogy nincs már igazi kamaszkora. Mindent összemancsoltak, összepancsoltak, egy kondérba dobáltak! És ezenkívül túl sok vereséget ünnepeltek győzelem gyanánt." A Korunk gyermekének gyalogos katonája pedig önmagát gúnyolja ki, amikor irigy gyűlölettel tekint a levegőben zúgó repülők pilótáira: "Igenis, mi nyeljük az út porát, és masírozunk a mocsokban! De majd gondoskodunk róla, hogy ez a mocsok felérjen az égig!" Felért. De ezt Horváth már nem érte meg.
"Én is bűnös vagyok"
Az író naivitása azért mégsem volt határtalan. Mindhárom regény cselekményében van egy különös csavar, amely összezavarja az olvasót. Az örök kispolgár második és harmadik része az elhagyott szerető, Pollinger kisasszony sorsát kíséri nyomon, aki elveszíti állását, így merő praktikumból kurvának áll. Ekkor csoda történik: találkozik egy munkanélküli férfival, aki megszánja, és önzetlenül kiemeli a sárból avval, hogy munkát szerez neki. Az Istentelen ifjúság földrajztanár főszereplője undorodik tanítványainak náci mentalitásától, de apró megalkuvások során maga is a rendszer részévé válik: a Führer születésnapján ő is horogkeresztes zászlót tesz az ablakába. Fintorgó kollaboránsként félti a bőrét még akkor is, amikor a gyilkossági perben őszinte vallomásával felmentethetné az ártatlanul bevádoltakat. Ekkor isteni sugallatra megváltozik: a bíróságon megvallja az igazat, bár ezzel önmagát is bajba sodorja; nyomába ered a valódi tettesnek, akit végül öngyilkosságba hajszol. Elfogadja pap barátjának ajánlatát, és elutazik Afrikába a négerekhez, egy missziós iskolába. A Korunk gyermekének sebesült katonája rádöbben, hogy noha valamennyi fajtestvérét szeretnie kellene, valójában képtelen erre. "Senkit se bírok elviselni. Magamat se. Tulajdonképpen mindenkit gyűlölök" - mondja.
Titkos üzenet ez, ha úgy tetszik, a szerző bűnvallása. Mindenki tudja, hogy 1933-ban elmenekült Németországból, azt viszont kevesen, hogy 34-ben visszatért, és belépett a Birodalmi Német Írószövetségbe. (Erről főként Ausztriában hallgatnak, ahol leginkább kiépült Horváth náciellenes imázsa: az Istentelen ifjúságot ugyanis minden osztrák iskolában tanítják.) Miért tette ezt? Bizonyára a megélhetésért. Sokan próbáltak maradni, tovább élni, kibekkelni. Ödön von Horváth két évig álnéven (H. W. Becker) írt forgatókönyveket a birodalmi filmgyártásnak. Így lett belőle valóban néger. (Az Istentelen ifjúság egyik alternatív címe ez volt: Hogy lettem én néger?) Csak akkor szakított végleg Németországgal, amikor a nácik is szakítottak vele. Thomas Mann 1937-ben Budapesten már antifasiszta politikai menekültként, nagyrabecsüléssel beszélt róla.
Ödön von Horváth regényeinek különös cselekményfordulatai telítve vannak önváddal: a nácizmus bűneiért mindenki felelősséggel tartozik, nem csak maguk a nácik. Mindenki bűnös, aki gyűlöli a másikat, talán még az is, aki a nácikat gyűlöli: "Abban a titokzatos órában, amikor az egyik vétket egy másik törli el, a hóhér a gyilkossal egy lénnyé olvad össze, a gyilkos mintegy belevész a hóhérba." Ezt a paradoxont valóban csak a csoda oldhatja fel, önmagunk megváltoztatásának csodája.
