Könyv

Ide tartanak

Hazai Attila: A maximalista (és más írások)

  • Sipos Balázs
  • 2016. június 5.

Könyv

Hazai Attila írta a kortárs magyar próza legeslegrosszabb mondatait. Ügyetlen akciókkal és dikcióval, már-már képtelen dilettanciával dolgozott.

Ez a permanens bénázás teszi a szövegeit váratlanul izgalmassá. A szóismétlő, belső rímes, hibásan egyeztetett mondatok komoly következetességgel vannak végigírva. Az sem kétséges, hogy mindent beleadott, hogy életét és vérét áldozta ezekért a borzasztó, a magyar prózanyelvet drasztikusan korlátozó mondatokért. Lehántotta az irodalmias díszítéseket, a csengő-bongó poézist. Az elviselhetetlenségig korlátozta a figurák világmagyarázó készségeit, történeti és társadalmi tudatát. Megvonta tőlük az önreflexió, az absztrahálás készségét. Mi maradt? A novellák kiindulópontja az illanó lét egy-egy kilátástalan csendélete: kódorgás a pesti Nagykör­út délutáni „híg fosában”, délelőtti pecázás a Lágymányosi híd lába körüli mocsokban. Aztán lesújt a külső hatalom. Majdnem minden novellának ez a szüzséje: a már elviselhetetlennek sem tűnő helyzet váratlanul tovább romlik.

Hazai egy növekvő társadalmi réteg fantáziáit képezi le. A szürke, kopogós minimalizmus nem formai truváj, hanem a városi alsó középosztály mentális állapota. Ezt a világtapasztalatot világosan artikulálja a szomorú kis vágyak kinyilatkoztatására szorítkozó nyelv, a „bármikor történhet valami végzetes szerencsétlenség” dramaturgiája és a permanens klausztrofóbiaérzet. A végeredmény dermesztő. Nincs költészet, nincs pszichológia, nincs filozófia, nincs politika, nincs történelem Hazai Attila szürke Budapestjén.

Néhány adat a szerző életében kötetben meg nem jelent novellák gyűjteményéből. A tizenöt novellából azoknak a száma, ahol valaki – saját akaratából vagy kényszer hatására – zárt térbe szorul: nyolc. Ahol egy állat láncra verve vagy bezárva jelenik meg: öt. Ahol az állatok szabadok: nulla. Ahol egy biztonságosnak hitt menedéket külső erő semmisít meg: hét. Valakinek váratlanul a fejére esik egy tárgy: kettő. Autókarambolok száma: négy. Felrobbanó szoba: egy. Takaró alá bújással záródó novella: három. Takaró alól kibújással induló cselekmény: három. (Nem ugyanaz a három.) Ahol a főhős ki sem jut a takaró alól: egy.

Az Ahogy Ági a férjét kicsinálta című novella sztorija a következő. Egy „ránézésre csinos és kedves nő”, a cipőbolti eladó Ági egy délután bezárja tisztálkodásmániás férjét a fürdőszobába, elmegy kutyát sétáltatni, este moziba egy férfival, éli az életét – és a rikoltozva pánikoló Lacit fél évig nem engedi ki. Akkor is csak azért, mert a szomszédok a „már egyre fokozódó [fél éven át egyre fokozódó!] hörgések és zajos, mozgalmas haláltusák [haláltusák?] miatt végre értesítették a rendőrséget”. Ezalatt Laci napi négyszer-ötször megfürdik, hogy „lenyugodjon”, ám „lelkileg és testileg” így is „tönkremegy”. A bezárás okairól, céljáról és technikai részleteiről (fél év!) az égvilágon semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Ági naponta háromszor nagyon gyorsan kinyitja az ajtót, hogy – mielőtt a férfi felocsúdna – ételt csúsztasson be. A zárás: „László most már újra egészséges, fizikailag és szellemileg is készen áll az új életre, jó állást és megfelelő társat szeretne mindössze!” Ági pedig „megbánta tettét, mindenkinek megígérte, hogy a jövőben megpróbál jóindulatúan, kedvesebben, összeszedettebben viselkedni, nem fojtja el a dühét, nem leplezi a gondolatait, érzéseit, hanem mindig világosan elmondja majd a problémáit, és soha többet nem fog, még csak közvetett formában sem, erőszakot alkalmazni.” A furcsán megfogalmazott befejezéssel Ági és Laci az olvasó felé bizonygatják, kétségbeesetten tettetik, hogy mindent rendbe fognak hozni. De miért gondolják, hogy ezt a bárgyú, hiteltelen fogadkozást várjuk tőlük?

A Hazai-életmű annak idején nem aratott sem kereskedelmi, sem szakmai sikert. Ennek érdekes oka, érzésem szerint, a narcisztikus olvasói szokásainkban rejlik. Elsősorban a saját kulturális, etikai, politikai előítéleteinkről szeretünk olvasni, a hősök konfliktusaiban a saját problémáinkat vágyjuk viszontlátni. Persze képesek vagyunk más osztályokról is élvezettel olvasni, ha megfelelő esztétikai kódok közvetítik a másságot. Izgalmas, megindító érzelmi kaland például Borbély Szilárd, Barnás Ferenc vagy Tar Sándor a városok peremén és falun élő szereplőiről olvasnunk. A nincstelenségük számunkra tragikusnak, egzotikusnak és meghatónak tűnik. Mondhatni, „lefelé” a pátosz és a melodráma enyhíti a különbözőséget, ez teszi megélhetővé, olvashatóvá a társadalmi másikat. („Felfelé” a komédia, a gúny kódjai működnek hasonlóan, lásd például Térey műveit.) Hazai, szemben a felsoroltakkal, a mi szűken értett világunk etikettjének és észjárásának elsajátítására képtelen, kulturális kódjaink között ügyetlenül mozgó figurákról írt: a velünk való szocializálódás kudarcairól. Ezek a hősök felénk tartottak valamikor. Igyekeztek megfelelni azoknak a kulturális kódoknak, amelyek többek között a kedves olvasó és e sorok írójának önérvényesítését szavatolják. Elbuktak. Nem heroikusnak vagy tragikusnak élik meg az elbukásukat, hanem bárgyúnak, otrombának, szégyentelinek. Hazai pedig ennek megfelelően ábrázolja őket, amivel megakadályozza, hogy a lesajnálás, az együttérzés, netán a katartikus borzongás enyhítse az idegenséget és a „mi és ők” („fent és lent”) feszültségét. Saját privilegizáltságunkról semmiféle érzelmi kaland nem tereli el a figyelmünket. Kellemetlen hallgatni Laci és Ági fogadkozását, rémesek a kiszólásként ható, bizonykodó felkiáltójelek, és nehéz elviselni a felénk forduló figurák szégyenkezését. Mert mit is válaszolhatnánk nekik?

Magvető, 2015, 144 oldal, 2690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.