Könyv

Ide tartanak

Hazai Attila: A maximalista (és más írások)

  • Sipos Balázs
  • 2016.06.05 12:05

Könyv

Hazai Attila írta a kortárs magyar próza legeslegrosszabb mondatait. Ügyetlen akciókkal és dikcióval, már-már képtelen dilettanciával dolgozott.

Ez a permanens bénázás teszi a szövegeit váratlanul izgalmassá. A szóismétlő, belső rímes, hibásan egyeztetett mondatok komoly következetességgel vannak végigírva. Az sem kétséges, hogy mindent beleadott, hogy életét és vérét áldozta ezekért a borzasztó, a magyar prózanyelvet drasztikusan korlátozó mondatokért. Lehántotta az irodalmias díszítéseket, a csengő-bongó poézist. Az elviselhetetlenségig korlátozta a figurák világmagyarázó készségeit, történeti és társadalmi tudatát. Megvonta tőlük az önreflexió, az absztrahálás készségét. Mi maradt? A novellák kiindulópontja az illanó lét egy-egy kilátástalan csendélete: kódorgás a pesti Nagykör­út délutáni „híg fosában”, délelőtti pecázás a Lágymányosi híd lába körüli mocsokban. Aztán lesújt a külső hatalom. Majdnem minden novellának ez a szüzséje: a már elviselhetetlennek sem tűnő helyzet váratlanul tovább romlik.

Hazai egy növekvő társadalmi réteg fantáziáit képezi le. A szürke, kopogós minimalizmus nem formai truváj, hanem a városi alsó középosztály mentális állapota. Ezt a világtapasztalatot világosan artikulálja a szomorú kis vágyak kinyilatkoztatására szorítkozó nyelv, a „bármikor történhet valami végzetes szerencsétlenség” dramaturgiája és a permanens klausztrofóbiaérzet. A végeredmény dermesztő. Nincs költészet, nincs pszichológia, nincs filozófia, nincs politika, nincs történelem Hazai Attila szürke Budapestjén.

Néhány adat a szerző életében kötetben meg nem jelent novellák gyűjteményéből. A tizenöt novellából azoknak a száma, ahol valaki – saját akaratából vagy kényszer hatására – zárt térbe szorul: nyolc. Ahol egy állat láncra verve vagy bezárva jelenik meg: öt. Ahol az állatok szabadok: nulla. Ahol egy biztonságosnak hitt menedéket külső erő semmisít meg: hét. Valakinek váratlanul a fejére esik egy tárgy: kettő. Autókarambolok száma: négy. Felrobbanó szoba: egy. Takaró alá bújással záródó novella: három. Takaró alól kibújással induló cselekmény: három. (Nem ugyanaz a három.) Ahol a főhős ki sem jut a takaró alól: egy.

Az Ahogy Ági a férjét kicsinálta című novella sztorija a következő. Egy „ránézésre csinos és kedves nő”, a cipőbolti eladó Ági egy délután bezárja tisztálkodásmániás férjét a fürdőszobába, elmegy kutyát sétáltatni, este moziba egy férfival, éli az életét – és a rikoltozva pánikoló Lacit fél évig nem engedi ki. Akkor is csak azért, mert a szomszédok a „már egyre fokozódó [fél éven át egyre fokozódó!] hörgések és zajos, mozgalmas haláltusák [haláltusák?] miatt végre értesítették a rendőrséget”. Ezalatt Laci napi négyszer-ötször megfürdik, hogy „lenyugodjon”, ám „lelkileg és testileg” így is „tönkremegy”. A bezárás okairól, céljáról és technikai részleteiről (fél év!) az égvilágon semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Ági naponta háromszor nagyon gyorsan kinyitja az ajtót, hogy – mielőtt a férfi felocsúdna – ételt csúsztasson be. A zárás: „László most már újra egészséges, fizikailag és szellemileg is készen áll az új életre, jó állást és megfelelő társat szeretne mindössze!” Ági pedig „megbánta tettét, mindenkinek megígérte, hogy a jövőben megpróbál jóindulatúan, kedvesebben, összeszedettebben viselkedni, nem fojtja el a dühét, nem leplezi a gondolatait, érzéseit, hanem mindig világosan elmondja majd a problémáit, és soha többet nem fog, még csak közvetett formában sem, erőszakot alkalmazni.” A furcsán megfogalmazott befejezéssel Ági és Laci az olvasó felé bizonygatják, kétségbeesetten tettetik, hogy mindent rendbe fognak hozni. De miért gondolják, hogy ezt a bárgyú, hiteltelen fogadkozást várjuk tőlük?

A Hazai-életmű annak idején nem aratott sem kereskedelmi, sem szakmai sikert. Ennek érdekes oka, érzésem szerint, a narcisztikus olvasói szokásainkban rejlik. Elsősorban a saját kulturális, etikai, politikai előítéleteinkről szeretünk olvasni, a hősök konfliktusaiban a saját problémáinkat vágyjuk viszontlátni. Persze képesek vagyunk más osztályokról is élvezettel olvasni, ha megfelelő esztétikai kódok közvetítik a másságot. Izgalmas, megindító érzelmi kaland például Borbély Szilárd, Barnás Ferenc vagy Tar Sándor a városok peremén és falun élő szereplőiről olvasnunk. A nincstelenségük számunkra tragikusnak, egzotikusnak és meghatónak tűnik. Mondhatni, „lefelé” a pátosz és a melodráma enyhíti a különbözőséget, ez teszi megélhetővé, olvashatóvá a társadalmi másikat. („Felfelé” a komédia, a gúny kódjai működnek hasonlóan, lásd például Térey műveit.) Hazai, szemben a felsoroltakkal, a mi szűken értett világunk etikettjének és észjárásának elsajátítására képtelen, kulturális kódjaink között ügyetlenül mozgó figurákról írt: a velünk való szocializálódás kudarcairól. Ezek a hősök felénk tartottak valamikor. Igyekeztek megfelelni azoknak a kulturális kódoknak, amelyek többek között a kedves olvasó és e sorok írójának önérvényesítését szavatolják. Elbuktak. Nem heroikusnak vagy tragikusnak élik meg az elbukásukat, hanem bárgyúnak, otrombának, szégyentelinek. Hazai pedig ennek megfelelően ábrázolja őket, amivel megakadályozza, hogy a lesajnálás, az együttérzés, netán a katartikus borzongás enyhítse az idegenséget és a „mi és ők” („fent és lent”) feszültségét. Saját privilegizáltságunkról semmiféle érzelmi kaland nem tereli el a figyelmünket. Kellemetlen hallgatni Laci és Ági fogadkozását, rémesek a kiszólásként ható, bizonykodó felkiáltójelek, és nehéz elviselni a felénk forduló figurák szégyenkezését. Mert mit is válaszolhatnánk nekik?

Magvető, 2015, 144 oldal, 2690 Ft

Neked ajánljuk