Hogy milyen kétes ez voltaképpen, azt Szilágyi Zsófia is érezhette, másként nem magyarázná mintegy két és fél oldalon át. Persze teoretikus alapon megkapjuk az untig ismert közhelyeket: "Az Esterházy-idézettel monográfiám szépirodalmi kontextusát is jelezni kívántam: történetmondás kétely nélkül, szöveg egymásra rakódó idézetek és megelőzöttségtudat nélkül ma már aligha létezhet, az 'elbeszélő', vagyis a monográfus pedig, ha igyekszik is minél többet tudni, nem lehet mindentudó. A monográfia műfaját ugyanúgy folyamatosan újraértelmezésre szorulónak látom, mint a regényét: nem hiszem, hogy ehhez az értekező műfajhoz feltétlenül az egészlegesség, a komor objektivitás és az omnipotencia kategóriáinak kellene társulniuk." Hogy mennyiben kell újraértelmezni a monográfia műfaját, pláne a regény mintájára, azt nem tudom, de - ellentétben a regénnyel - egy végletekig újjáértelmezett, azaz a tudományos kritériumoknak végül nem megfelelő monográfia talán már nem is az, míg egy totálisan átrendezett regény esetleg még megmaradhat regénynek. Ám ha Szilágyi Zsófia monográfiáját nem tartom irodalomtörténeti szakmunkának, azaz ha nem tartom írói monográfiának (noha a címe: Móricz Zsigmond), akkor már határozottan orientálni kívánom az olvasót, vagyis megpróbálom felhívni a figyelmét, hogy mit ne várjon a kötettől. Szilágyi Zsófia kötete akaratlanul is azt sugallja, hogy ha a monográfia túlfeszíti a kereteket, akkor közel kerül a szépirodalomhoz, de szándéka szerint persze nem ahhoz a múlt századi nagyregénytípushoz, amelynek példái lehetnek Harsányi Zsolt vagy Passuth László regényei. Ám legyen. De ha már mai, "megelőzött-tudatú" akar lenni, akkor legyen legalább olyan szellemes, mint Julian Barnes remeke, a Flaubert papagája, melyet vidáman olvashatunk a nagy francia íróról szóló monográfiaként is, noha egyben vérbeli regény.
Érvelése végén Szilágyi leszögezi: "az Esterházytól vett nyitómondat ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a továbbiakban a 'posztmodern monográfia' műfaját kívánnám létrehozni" etc. És noha elveti a tisztán "posztmodern" tárgyalásmódot ("a műfaji határok akármeddig nem tágíthatók"), azért megpróbál ő is tágítani egy kicsit: "A kronológiát, így az életrajzi regény sémáját azonban ebben a monográfiában is felbontom, hiszen élet és életmű egységét nem lehet olyan módon érteni, hogy a lineárisan előrehaladó életutat út menti fákként, bokrokként díszí-tik a kisarjadó művek." Ha jól értem, a könyvében oly sokszor előbukkanó "egybe-/összeolvasás" módszerével kíván élni, ez is divat ma - olykor termékeny, olykor nem, hiszen végeredményben a szerző (az író...) teoretikus fantáziájának tágasságától függ, ami végül is tehetség kérdése. "Az életrajz feltárására is vállalkozó Móricz-monográfia így kizárólag élet és szöveg, napló és szépirodalom, dokumentum és fikció párbeszédének (kiemelés az eredetiben) vizsgálatából indulhat ki." Rendben van. De nem ezt tette Passuth and Co. is?
A gyakorlott olvasó ekkor már sejti, hogy sem név-, sem tárgymutatót nem fog lelni a kötet végén, és komolyan vehető bibliográfiát sem. Abban még reménykedtem, hogy talán lelek egy Móricz alapvető élettényeit közlő időrendi táblát, de itt is elbuktam. Egyre szomorúbb lettem, míg aztán leszűrtem a summát: ez a munka Móricz-kézikönyvként, azaz monográfiaként szinte tökéletesen használhatatlan.
A legjobban talán akkor járunk, ha magunk próbáljuk meghatározni e nagy pocakú, komoly ambícióval, nagy olvasottsággal, tiszteletre méltó türelemmel, sok utánajárással, kutatással és odaadással megalkotott munka műfaját. Ehhez a legcélszerűbb, ha megnézünk egy fejezetet és szembesítjük Szilágyi Zsófia fent bemutatott céljaival. Legyen ez a legnépszerűbb Móricz-regényről (Rokonok) szóló szakasz. A fejezet címe: Mindenki rokon, és három alfejezetből áll. Először felvillannak a regényből készült filmek, és aztán a kérdés: "Miként lehet a regényt a korrupcióról szóló történeti kutatások felől olvasni?" Ami egy újabb elemzői problémát szül: "Vajon a Rokonok tényleg nem több-e fontos és el nem múló társadalmi problémákat megmutató regénynél, vagyis nem lehet-e szövegként [kiemelés az eredetiben] (is) olvasni?" De aztán Tarjányi Eszter egyik (a dzsentrikérdést taglaló) tanulmányára hivatkozva kiderül, hogy önmagában ez sem megy, és feldereng, hogy egy irodalmi mű talán mégsem légüres térben keletkezik, miként azt újabban tanították pár egyetemen. De itt elhal a kedv, semmiféle konzekvencia nem vonódik le, és máris kezdődik az első alfejezet: Kimondhatatlanul szereti. Ezúttal az életrajz dominál, megismerjük Móricz pokolian kiterjedt családi viszonylatait, pumpoló rokonait, betörővé züllött testvérét - rengeteg új adatot, ismeretet kapunk. Aztán visszakapcsolunk a történelemhez (Panamák lápvilága), felmerül az érdekesnek tűnő rokonság a Fekete gyémántok című Jókai-regénnyel, előbukkan Lónyay Menyhért panamázó alakja, de mindez csak nem sokra kötelező ötlet, tarkabarka. A harmadik alfejezetben (Tűz és szavak) jön a szoros olvasat, ennek kiindulása, hogy "a társadalombírálat és a kritikai realizmus fedte el azt, miként van 'megcsinálva' a regény mint irodalmi mű". Vagyis most következhetne az igazságszolgáltatás Móricznak, a művésznek. A kezdőpont egyben végeredmény is: "Ezúttal két motívumon, a tűz és a szó egyes, fontos előfordulásain keresztül mutatom meg azt, hogy a Rokonokat hiba lenne pusztán a cselekményre odafigyelve, a hatalmi mechanizmusok működését leleplező indulatra összpontosítva olvasnunk." Szilágyi Zsófia most elemzi a szavak jelentőségét a regényben, a nevezetes zs.v. rövidítés szerepét, a provízió és a rokonok szó gyilkos erejét a cselekményben, vagyis ha gúnyolódni akarnék, azt mondanám: kiderül, hogy az irodalmi mű olykor fontos szavakból áll. Aztán a tűz motívumának kitüntetett helyét taglalja, de erre meg azt mondhatom, a "tűz" minden második Móricz-regényben alapvető jelentőségű, akár szó szerinti, akár erotikus mellékjelentésekkel megtűzdelve; még a relatíve csendes Életem regénye is így végzi: "Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha nem futott ennyire át a tűz." Vagyis sem a "történeti", sem a szövegközpontú olvasat nem hozott jelentős eredményeket, és hiába "olvasta össze" Szilágyi Zsófia a naplókat, leveleket magával a regényszöveggel, abból csak azt szűrhettük le, hogy "család ellen nincs orvosság", viszont ezt André Gide mondta (és még sokan mások, pl. Márai).
Vagyis azt érzem, e fejezet és egészében a könyv, irodalomtörténeti értelemben semmi különöset nem ad, újrafelfedezései nincsenek (Az Isten háta mögött és a Rab oroszlán elemzései hasonló közhelyeket erősítenek meg, mint a Rokonok analízise), és a sokszor deklarált harc a kétfejű sárkány, a "kádárista" irodalomtörténet és az oktatás ellen inkább papírtigrisek, semmint valódi nagyvadak ellen folyik.
Már többet mond Szilágyi Zsófia szépirodalmi alapokon megalkotott Móricz-portréja. Ebből azt szűrtem le - totálisan szubjektív alapon, nem kérdés -, hogy Móriczot két hajtóerő űzte pályáján: az írásdüh és a baszdüh. És néha kiderült, hogy a kettő tulajdonképpen egy, ami sok borzalmas, morálisan nem feddhetetlen, totálisan kaotikus helyzethez vezetett, és voltaképpen meggátolta, hogy Móricz egyszer úgy istenigazából kidolgozza valamelyik, egyébként megkezdéskor a "magyarság" vagy a "világ" regényének szánt írását. Ez a félőrült és sok dologtól kiszipolyozott, közben pedig szeretteit írói témákért kiszipolyozó alkotó valóban szemben áll a nagybajszú, mindig az országért aggódó, egykor hivatalos képpel - és számomra hiteles, elfogadható. De egészében a könyv inkább csak egy sok témát felkapó, azt kidolgozatlanul elejtő, sokfelé néző, de kevés valódit meglátó, kicsit kusza, kicsit közhelyes és felületes, ám nagy szándékokkal készült, de a sok ígéretet be nem váltó munka. Olyan, mint egy Móricz-regény.
Kalligram, 2013, 782 oldal, 3990 Ft
