A három önálló szöveget tartalmazó kötet egy költői képekből összefűzött forgatókönyvvel indul. A Mandolin első képsorában magunk előtt láthatunk egy gyárudvaron mandolinon játszó kislányt, aki előtt megelevenednek Piero della Francesca angyalai. A karakterek inkább allegorikusak, semmint konkrét személyek: fogorvos, hentes, pap és papné, restaurátor és egy hajléktalan pár. A lazán fűzött, betétekkel tűzdelt, középre zárt szövegfolyam a kislány tragédiája után kezd történetté válni, hiszen amúgy csak a szedése forgatókönyves.
Nem passzol jobban vászonra, mint az utána következő, hosszan hömpölygő Éjszakai monológ, amely egy olyan éjszaka történetét meséli el, amikor nem történik semmi. Legalábbis kívül. Gondolatok és felbukó emlékek görögnek végig főhősnőnk elméjén, aki három éve eltűnt öccsét keresi. Nem nyomoz, a megtalálás reménye nélkül keres: kóvályog a városban, ahol „nem talált férjet, se egy rendes szeretőt, de még barátot sem”. Az éjszaka a pusztulás emlékét és lehetőségét hordozza magában, hiszen nem tudni, merre tart az elbeszélő. Ahogy a kötet utolsó szövegében, az Utótörténetekben sem. Levelek monogrammal jelölt emberektől, feljegyzések, szabadversek, idézetek keverednek egymással, mint egy szabadnaplóban.
A három szöveget inkább egyfajta atmoszféra, pár visszatérő motívum és a nyelv tartja egyben. A Mandolin forgatókönyvként és prózaként is értelmezhetetlen, és minőségén nem javítanak az ilyen kínosan megfogalmazott mondatok sem: „Mindene aranyból van, csak a seggében az aranyér van szarból.” Ezzel szemben a másik két szöveg elbeszélői pozíciója a reflektáló, önreflektáló én, ami a maga rendszerében tesz értelmezhető és hihető állításokat önmagáról. Nem mutat kifelé, nem produkál újszerű vagy szíven ütő észleléseket, de a szövege megáll magában. Csupán a túlburjánzó, olykor giccsbe hajló képek és mondatok zökkentik ki az olvasót.
Fordította: Tóth-Ozsvald Zsuzsa. Gondolat Kiadó, 2016, 140 oldal, 2400 Ft
