| 1. Johann Wolfgang Goethe: Faust (Kalligram, 2015, fordította Márton László) 106 pont 2. Roberto Bolaño: A Harmadik Birodalom (Európa, 2015, fordította Scholz László) 57 pont 3–4. Seamus Heaney: Élőlánc (Jelenkor – FISZ, 2016*) 45 pont John Williams: Stoner (Park, 2015, fordította Gy. Horváth László) 45 pont 5. Reinaldo Arenas: Mielőtt leszáll az éj (Európa, 2015, fordította Körösi Ivett) 41 pont 6. Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink (Európa, 2015, fordította Iván Ildikó) 39 pont 7. Harper Lee: Menj, állíts őrt! (Geopen, 2015, fordította Pordán Ferenc) 27 pont 8. Ian McEwan: Mézesmadzag (Scolar, 2015, fordította Lukács Laura) 25 pont 9. Thomas Pynchon: Kísérleti fázis (Magvető, 2015, fordította Gy. Horváth László) 21 pont 10–11. Michel Houellebecq: Behódolás (Magvető, 2015, fordította Tótfalusi Ágnes) 18 pont Alice Munro: A boldog árnyak tánca (Park, 2015, fordította Rakovszky Zsuzsa) 18 pont
*A Heaney-kötet fordítói: Ferencz Győző, Gerevich András, Imreh András, Mesterházi Mónika és Szilágyi Mihály.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Gács Anna, Harmath Artemisz, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Faragó Kornélia, Németh Zoltán, Tarján Tamás.
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás, jelen esetben a tavalyi könyvfesztivál óta) magyarul – első kiadásban vagy új fordításban – megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a világirodalom köréből; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap |
Ha az ember nem tudja, hogy fogjon hozzá, kezdje Goethe-idézettel, abból nem lehet baj. Ha meg tudja, hát annál jobb. Jékely Zoltán korábbi megoldásával szemben – „Fiam, fakó minden teória, / s a lét aranyló fája zöld” – remekül sikerült a Márton László által újrafordított Faustban Mephistopheles aforisztikus kétsorosa: „Pajtás, minden elmélet szürke, / És zöld az élet aranyfája.”
Goethe listavezető főművének fordítása majdnem kétszer annyi pontot kapott, mint a második helyezett. A Kalligram kiadásában megjelent vaskos kötet nemcsak a Faust mindkét részét és az úgynevezett Ős-Faustot tartalmazza, hanem – a terjedelem mintegy ötödében – a História doktor Johann Faustusról című 16. századi népkönyvet is: a fordító jegyzete szerint „ez a könyv tette Faust alakját Németország határain túl is közismertté”. Ez tehát maga az „Ős-ős Ős-Faust”, amelynek értékéből alig von le valamit, hogy – mint Márton írja – a fiatal Goethe nem ezt olvasta, műve alakulását nem ez a kiadás befolyásolta közvetlenül. (Goethe a könyv 17. századi átdolgozásaiból tájékozódott – ezek volnának tehát az „Ős Ős-Faust”-ok.)
Márton még 1994-ben fordította le a darab első részét. Ha a teljes kiadás – illetve a budapesti Katona József Színház nevezetes előadása – kedvéért nem is írta mindjárt újra a fordítását, mindenesetre átfésülte. A módosítások hasznára váltak a szövegnek, ennek szemléltetésére elég egyetlen példa: 1994-ben nem volt világosan érthető ez a két sor (212–213.): „Bár mondják, nem lesz gyermekké az agg, / Az volt és az marad, ha megöregszik.” Az új kiadásban ez áll: „Nem lesz, mint mondják, gyermekké az agg: / Marad az ember gyermek, míg öregszik.” Az is szerencsés, ahogy az Első rész végén Mephistopheles a „Hozzám!” szóval inti magához Faustot, nem pedig így: „Felém!” Az 1994-es kötet diákkönyvtári sorozatban jelent meg, sok jegyzettel. Az új kiadásban még több a jegyzet. Az olvasó például mindegyik jelenetről megtudhatja, hogy mikor íródhatott, és a versformáról is tájékoztatást kap, bár az olyan megjegyzések, mint hogy „a Költő első megszólalása még stanza, a Komédiás bekapcsolódásától kezdve madrigálvers”, egyszerre tűnnek túl soknak és túl kevésnek. Márton fordításának stílusa sokkal kevésbé emelkedett, mint Jékely Zoltáné és Kálnoky Lászlóé, a Faust korábbi fordítóié volt: már 1994-ben sem riadt vissza az olyan szavaktól, mint „meló”, „pasi”, „csaj”, igaz, még az új kiadásban is jócskán maradtak olyan, kissé porosnak tűnő fordulatok, mint a „hagymáz”, „ebadta”, „szotyka”, „csalárd”, „galád”, „beste”. Feltűnnek azok az egytagú szavak is, amelyek a helyszűkében lévő versfordítóknak mindig kézre állnak, de más nemigen használja őket („kegy”, „üdv”, dics”, „csíny”, „rőt”, „báj”, „kéj”), illetve olyan alakok, mint a „híjj” (hívj helyett), „nagy éhvel” (értsd: éhséggel), „szünetlen”, „pillantástok”, „hadd el”, „künt”. A mű záró kórusának megoldása Kálnoky fordításánál pontosabb, de darabosabb: „Ami tünékeny, / Csupán hasonuló. / Ami törékeny, / Itt megnyilvánuló.” Kálnokynál – és Goethénél – mintha harangoznának a hangok: „Csak földi példakép / minden mulandó; / itt lesz a csonka ép / s megbámulandó” – „Alles Vergängliche / ist nur ein Gleichnis; / das Unzulängliche, / hier wird’s Ereignis”.
A német kultúrához kötődik Roberto Bolaño regénye is. A könyv hátoldalán ez áll: „Udo Bergman, a Harmadik Birodalom nevű, bonyolult szabályrendszerű, táblás stratégiai játék német bajnoka a Costa Braván nyaral a barátnőjével, Ingeborggal.” Valóban. Ennél több aztán nem is történik a könyvben, bár sor kerül egy tragikus eseményre, a főhős pedig megismerkedik néhány gyanús figurával. Csakhogy végül Udo szempontjából sem a balesetnek, sem a különös ismerősöknek nem lesz döntő jelentőségük. ÉS-beli kritikájában Csáki Márton ezt írja: „végül egyetlen felvetett kérdésre sem kapunk egyértelmű választ”. De ha valaki azt hinné, hogy többértelmű válaszokat viszont kapunk, az téved. A kritikus joggal nevezi „korai regénykísérletnek” az egyébként a szerző halála után megjelent könyvet. Az átgondolatlan művet Scholz László munkája sem tudja megmenteni. A végül céltalannak bizonyuló feszültséget folyamatosan fenntartó fordítás csak itt-ott bicsaklik meg: a „milánói szelet” (milanesa) magyarul bécsi szelet vagy csak rántott hús, egy kápolna nem „keletkezik”, hanem épül, az előrenyomulás nem a „Kárpátokon” történik, hanem Kárpátokon át vagy a Kárpátokban, és a „szalutálással köszöntek” helyett is jobb lenne a „tisztelegtek”, még ha a spanyol ezt több szóval is kénytelen kifejezni. Ezek apróságok, de az már elvi kérdés, hogy egy idegen nyelven írt szöveg fordításában „magyar síkság” vagy „magyar alföld” a helyénvalóbb. A szövegben mindössze egy igazán zavaró megoldás maradt: „Charly már nem bántotta a lányt, bár időnként még bele-belerúgott.” Az eredetiben „golpeaba” szerepel, úgyhogy helyesebb lett volna így fordítani: „már nem ütötte” vagy „már nem verte”.
Mindig örvendetes, ha költői alkotás kerül fel listánkra. Seamus Heaney válogatott versei Hűlt hely címmel hat éve jelentek meg, az Élőlánc a költő utolsó könyvének teljes fordítása. A verseket, amelyeknek mindig mintha a történelmileg, földrajzilag, kulturálisan, nyelvileg és vallási szempontból különös határhelyzetben élő ír nép lenne a főszereplője, a lőpor, a tőzeg és a nemhogy a modern angolok, de a normannok, sőt angolszászok előtti kelta kereszténység gyertyafüstje járja át. A hangulatot a mindennapi élet személyes tapasztalatainak képei teszik érzékletessé, és az olykor egészen az antikvitásig, Tacitusig, Vergiliusig és Caesarig visszanyúló utalások mélyítik el a múlt kútjában kitapintható legalsó tartományokig. (És ha már a hatástörténetnél tartunk: érdekes kérdés, hogy a Heaney által korábban is gyakran, ebben a kötetben pedig túlnyomórészt használt háromsoros strófáknak van-e szerepük abban, hogy az egyik fordító, Imreh András saját verseit is nagyon sokszor írja ebben a formában.)
John Williams ötven évvel ezelőtt megjelent Stonerének nemzetközi karrierje csak 2011-ben kezdődött, a francia kiadással. (A fordító az íróként Magyarországon is jól ismert Anna Gavalda volt.) A nem túl eseménydús könyv egy paraszti származású amerikai irodalomprofesszor életét mutatja be, akivel ha nem szerzett volna magának egy esküdt ellenséget, semmi figyelemreméltó nem történt volna. A regénynek mindazonáltal, vagy éppen ezért, sajátos hangulata van, amelynek a század történelmi eseményei csak alig hallható kísérő szólamát alkotják, és amelynek főszólama sem túl hangos, mégis visszhangot ver az olvasóban. A meglehetősen eszköztelen mű sikerébe belejátszhat, hogy egyszerre lehet népszerű a sznobok (mégiscsak világsiker!) és antisznobok (íme, egy régimódian realista könyv!) körében is.
Reinaldo Arenas önéletírása a lista legolvasmányosabb könyve: az egzotikus környezet (Kuba), a történelmi szituáció (a kommunisták forradalma és berendezkedése), a főhős személyiségének és életének érzékletes ábrázolása, a szerző stílusának angolosan fanyar humora letehetetlenné teszik. Van még egy fontos mozzanat, igaz, az olvasólámpa fényköréből nem lehet világosan látni, hogy mennyire hiteles, ez pedig az az állandósult és önfeledt homoszexuális kavalkád, amely a könyv lapjain – a főleg Castro előtti – Kubát jellemzi. A katasztrofális karibi szocializmusban játszódó kötet mindenkinek ajánlható, különösen azoknak, akik szerint Kuba addig az igazi, amíg Castro él.
A friss Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevicsnek az Elhordott múltjaink már a harmadik könyve magyarul: az elsőt, még 1988-ban, a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg, sőt már 1985-ben közölt belőle hosszabb részletet a Szovjet Irodalom című folyóirat. A háború nem asszonyi dolog a második világháború katonanőiről szólt, a másik magyarul megjelent könyvének pedig (Fiúk cinkkoporsóban) az afganisztáni háború volt a témája. Az Elhordott múltjaink a Szovjetunió felbomlására tekint vissza, középpontban az 1991-es puccskísérlettel: az első fele a kommunista időszakot, a második fele a kommunizmus utáni Oroszországot mutatja be a fordulat nyerteseinek, de főleg veszteseinek egyes szám első személyű elbeszélései alapján. Van köztük mindenféle ember, vállalkozó, volt párttitkár, tádzsik vendégmunkás, szibériai munkatáborban nevelkedett kislány és olyan édesanya is, akinek Csecsenföldön katonáskodó lánya gyanús körülmények közt vesztette életét. A könyv rendkívül fontos és helyenként igen véres dokumentuma a szovjet rendszerváltásnak, sőt általában a kelet-közép-európai átmeneteknek: tanítani kéne, különösen ma, amikor annyi minden ment már feledésbe a rendszerváltásból, pedig annyi minden következik belőle. (A könyv orosz címe, Vremja second hand – Second hand idők – magyarul nem működik, a fordító szerencsés kézzel cserélte le arra a szókapcsolatra, ami a könyvben az eredeti címnek kiemelt kifejezést követi.) A mű egyik alapkérdése egyébként nem a szövegben van, hanem a technikai adatok között: a könyvet oroszul írta egy belarusz szerző. Milyen jövő vár az anyanyelvére, ha még az írók se használják?
Harper Lee hosszú élete legvégéig egykönyves szerző volt: a fekete polgárjogi mozgalmak korában játszódó Ne bántsátok a feketerigót! hamar lett kultikus világsiker, nem sokkal megjelenése után, 1965-ben magyarul is kiadták. Az új könyvet az akkor már kilencvenéves írónő széfjében találták – a megjelenése után egy hatóság vizsgálta is, hogy nem volt-e itt valami suskus. A hírek szerint a Menj, állíts őrt! korábban íródott a Feketerigónál, bár húsz évvel annak cselekménye után játszódik. A témája – a „négerek” helyzete délen – hasonló, de a történet kifutása más, és mintha a Feketerigó gyermek elbeszélője által tömbszerűnek ábrázolt szereplők, különösen az apa, az új könyvben árnyaltabban lenne megrajzolva. Az Őrben – különösen a visszatekintő részekben – remek novellákkal felérő jelenetek vannak, de a Feketerigó egységesebb szerkezete, egyszerűbb üzenete (mert van neki ilyen), kevésbé bonyolult karakterei valahogy klasszikusabbá, saját kikövetkeztethető céljait jobban elérővé, önmagával azonosabbá teszik az első könyvet.
Ian McEwan regénye a fordulatokban leggazdagabb könyv a listán. Ráadásul a cselekmény előrehaladtával majdnem olyan hű képet kapunk a hetvenes évek Angliájáról, mint amilyet Alekszijevics nyújt a Szovjetunió felbomlásáról. A Mézesmadzag közben igazi regény: szerelmi és „kémtörténet”, tele pontos és szellemes megfogalmazásokkal, a végére pedig még csattanót is tartogat. Rendkívül gondosan van felépítve, de a karakterei lehetnének plasztikusabbak, mert kicsit azt a hatást keltik, mintha az író nem megalkotná, hanem csak elővenné őket egy szereplőtárból. Bár idővel fontossá válik benne egy irodalmi szál, a végén mégis felmerül a kényelmetlen kérdés, hogy a könyv mennyire irodalom, és mennyire lektűr. De talán csak arról van szó, hogy McEwan – Ottlik Géza szavaival – olyan „jó, léha író”, amilyenhez a magyar irodalom nem szoktatott hozzá minket.
Thomas Pynchon új regénye, a Kísérleti fázis sok szempontból mintha az előző kötet, a Beépített hiba párdarabja volna. Ám az a számítástechnikára épülő új világ, ami ott, a hippivilág eltűnésének a pillanatában még csupán a jövő sejtelme volt, itt immár a regény szereplőinek az otthona. A Kísérleti fázis a 2001. szeptember 11-i merénylet környékén játszódik, részben New Yorkban, részben pedig a weben; a regény hőse (ezúttal: hősnője) itt is egy bűnügy után nyomoz, egy titokzatos, fenyegető erő nyomába szegődve, és az útját ugyancsak veszedelmes kalandok és karneváli figurák szegélyezik. Talán egy kicsit széttartóbb az előző kötetnél, de lehet, hogy ez a benyomás csak a két világ – a hetvenes évek eleji kaliforniai hippikultúra, illetve az ezredforduló dotkomkultúrája – különbségéből fakad. A könyvet, akárcsak a Stonert, Gy. Horváth László fordította – és remek munkát végzett, pedig ahogy Pynchon esetében lenni szokott, ez most sem lehetett egyszerű dolog.
Michel Houellebecq kötetei – köztük a remekmű Elemi részecskékkel – többé-kevésbé gondolatkísérletek, cselekményei többnyire utópiába vagy antiutópiába torkollnak. A Behódolásban egy iszlamista párt veszi át a hatalmat Franciaországban, az új elnök a Római Birodalom iszlám szellemben történő feltámasztásán dolgozik. A kiégett, középkorú Houellebecq-hősök legújabb klónja ezúttal egyetemen tanít és szexel, fő dilemmája pedig, hogy ezt csak akkor folytathatja, ha áttér. Houellebecq olykor már A térkép és a táj című korábbi regényében is külsődleges eszközökkel (saját maga szerepeltetésével és meggyilkoltatásával) tartotta fenn az érdeklődést, a könyv befejezését pedig – nem túl meggyőzően – elégikusra hangolta. A Behódolás a hanyatlás könyve, de remélhetőleg csak tematikailag, nem pedig művészileg. Az olvasó mindenesetre néha nem tudja, hogy Európáért aggódjon-e jobban vagy az íróért.
Alice Munro listánk harmadik Nobel-díjas szereplője. A boldog árnyak tánca című kötetben nem fognak csalódni a kanadai író kedvelői. Ennek a finoman csehovi kötetnek a gerincét is hétköznapian tragikus kisvárosi bagatellek képezik, itt-ott olyan motivikus ismétlődésekkel, hogy rájuk alapozva ambiciózusabb szerkesztők talán egy regény fejezetei (ha nem is mindjárt egy regény) megírására is ösztökélhették volna a szerzőt. Van valami Munro stílusában vagy attitűdjében, ami talán egyes zongoristák finom billentésével rokon, valami eredendően novellistás. Ennek legszebb példája a kötet címadó darabja, amely a „keep smiling”-os kertvárosi idillből kényelmetlen feszengésbe megy át, hogy végül úgy magasztosuljon fel benne zene és irodalom, ahogyan igazán nem várnánk. Ahogyan egy kislány művészi zongorajátékával kapcsolatban érzi a közönség: ez „nem egészen ízléses”, „hasznavehetetlen, rossz helyre tévedt valami” – bár az olvasók a zongoratanárnővel is egyetérthetnek, akinek a szemében „semmiféle tehetség nem meglepő, semmiféle ünnepi alkalom nem váratlan”.
