Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben

  • Svébis Bence
  • 2011. november 30.

Könyv

 


Lassan közhellyé forr a kijelentés, hogy bár a világirodalom második legszimpatikusabb sorozatgyilkosát (az első természetesen a gasztroínyenc pszichiáter, Hannibal Lecter) Jeff Lindsay író teremtette, mégis az immár hatodik évadjában járó tévésorozat tette igazán népszerűvé. A miami rendőrség vérelemzője, Dexter Morgan egy gyermekkori trauma következményeként lelketlen sorozatgyilkossá torzult, ám egykori mostohaapja – ki szintén a rendfenntartó erők kötelékében dolgozott – megtanította, hogyan legyen a város mészáros Robin Hoodja. Dex ugyanis, ha vágya előtör, csak olyanokkal végez, akik rászolgáltak a halálra. Vadászösztönénél csak álcája tökéletesebb: a klisék szerint működő emberi reakciók megjátszása. Hősünk felszínes köznapisága folytán tökéletesen illeszkedik a társadalom mozaikjába, és a Dexter-történetek ironikus élét a kiszámítható gesztusokat elemző, cinikus belső monológok adják.

 

Ugyanakkor sajnos éppen ez lett jelen könyv gyengéje. Ugyanis minden műfaji újítása ellenére ez alapvetően egy krimi, amelyben elsősorban a rejtélynek és az izgalomnak kéne dominálnia, ám Dexter vívódásai és társadalomkritikája ezúttal a történet rovására megy. A gondolatok harsánysága mögött elnémul a cselekmény. Miközben újszülött gyermekének sorsán és gyilkos énjének felszámolásán gyötrődik, a kannibálkolónia köré szőtt központi történet feszültségmentes és kiszámítható lesz. Lindsay képtelen lépést tartani a Showtime csatorna külön utakon járó forgatókönyvíró-csapatával, így az igazi Dextert még mindig nem a könyvek lapjain, hanem a kábeltévén érdemes keresni.

 

A kiadónak pedig elkelne végre egy hozzáértő szerkesztő, mivel a szöveggondozás ismét vállalhatatlan. Magyartalan mondatok, folyamatos szóismétlések, karakternevek felcserélése, s még sorolhatnám, hány sebből vérzik a fordítás. Mintha maga Dexter döfködte volna össze.

 

Fordította: Farkas Veronika. Agave, 2011, 352 oldal, 2980 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.