Könyv

A nagy bölcselő, Spinoza szerint az Öröm nem más, mint amikor a kisebb tökéletességből átmegyünk a nagyobb tökéletességbe. A magunk részéről nem adhatunk számot semmiféle kis avagy nagy tökélyről, de annyi szent, hogy örülünk, hiszen e hónapban úgy tűnik, majdnem tökéletesen elértük e lista megalkotásával kitűzött célunkat, magyarul azt, hogy felhívjuk a figyelmet az értékes, de kereskedelmi szempontból nem feltétlenül sikeres könyvekre, főként persze a kortárs magyar irodalom köréből.

Nem tetszene neki se az, hogy írok, se az, amit írok. Alig van nagyobb ostobaság, mint egy nekrológ. Beszélni egy emberről, kiknek is? Akik ismerték, azoknak felesleges, akik nem ismerték, azoknak meg hiába. Gyászmunka? Ha nem hallottam volna Keményt egy barátja sírjánál beszélni, most én sem szólalnék meg. Ilyen volt, a legkevésbé sem érdekelték a konvenciók, a formalitások, de sok engedményre hajlandó volt mások kedvéért, akiket szeretett, és ezt elvárta azoktól, akik szerették.

Tatár Sándor legújabb verseskötetének borítóján egy 72-es busz indul el törökbálinti végállomásáról a Kosztolányi Dezső térre. Ha ennek a képnek van többletjelentése túl azon, hogy Tatár is törökbálinti lakos, akkor valami olyasmi lehet, hogy hogyan lehet eljutni a peremről a központ felé úgy, hogy soha ne érkezzünk meg oda.

Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros. Ezeket a szavakat persze nem minden szépíró venné magára és művére nézve dicséretnek, mondván, hogy ennél magasabb rendűek a célok. Prózája sem kizárólag a szórakoztatónak mondott kategória, de mint jó mesélő kiváló érzékkel tudja egyensúlyban tartani írásaiban a népi anekdotázós hajlamot és a szikár próza egyszerű tárgyilagosságát.

Három komplett detektívregénynyel (és a Különleges megbízatásokkal együtt immár két kisregénynyel) a sorozatindító Azazel után elég szó esett már arról, hogy kicsoda és mit akar a szerző. Röviden: semmit és mindent. Az álnév mögé bújt irodalmár persze csak játszik, amikor krimit ír, de - miként az az általa is sokat idézett orosz klasszikusoktól sem idegen - forradalmi programot is hirdet.

Hushegyi Gábor másodszor szentel monográfiát Németh Ilona Dunaszerdahelyen élő képzőművésznek. A 2001-es kötet megjelenése óta eltelt idő alaposan átrajzolta Németh művészetének értékelését. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy míg a korábbi könyv nyelve magyar volt (megfejelve nyúlfarknyi szlovák és angol rezümével), most az angol dominál (igaz, a kötet végén a teljes szöveg olvasható szlovákul és magyarul). Németh ugyanis többes kötődésű művész: komoly szerepet tölt be a szlovákiai képzőművészetben (2001-ben a Velencei Biennálén Jirí Suru·vkával együtt állított ki a közös szlovák-cseh Pavilonban), Magyarországon szinte évente mutatja be műveit, és munkái nemcsak Közép-Európában, hanem külföldön (például Luxemburgban, Svájcban, Franciaországban és Japánban) is ismertek.

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor hegyoldalról leomlott hókupacnak. Sötétedett, nem látszott más a tájból, csak ónos földek, párás volt az ablak, ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna, mintha egy kabát emelgetné a karját: egy árnyékstoppos az útszélre dobva, amin fényszórók tekintete hajt át.

Viszonylag kevéssé ismert szerzőnek számít mifelénk, pedig még a közelmúltban is (gondolhatunk itt elsősorban a hatvanas-hetvenes évekre) ő volt az egyik legdivatosabb társadalomelméleti szerző, akinek írásait a szakmán kívüli publikum is előszeretettel olvasta (és nem csupán azért, mivel húsz éven át volt a Welt am Sonntag kolumnistája). Pályafutása tipikusnak mondható, s jól modellezi a világháború utáni nyugati (s ezen belül sajátosan a német) értelmiség útkeresését.

"Az én időmben a Paksi halászcsárda söntésébe jártak azok az írók, akik a Bolond Istók szinte vándortémává nemesedő folytatását kívánták volna megírni" - mondá egy deresedő szakállú szerkesztő, mikor a kezembe adta e könyvet. S lám, most a honi irodalomtudomány egyik legjelesebbje, Géher István hatvan fölött verses regény írásába kezd; és mint tudjuk, nem előzmények nélkül próbálkozik a szépirodalommal, a legkülönbözőbb klasszikus formákban (anakreoni dalok, haiku) tett kísérletei nagyon is tehetséges, eredeti költői megszólalásról árulkodnak.

Magyarázunk. Hétköznapi életünkben is mindannyian homo interpretationisok vagyunk. Hol önigazolást, hol megoldást keresünk, vagy, szerényebben, csupán tájékozódni, beilleszkedni szeretnénk. A kulturális apparátus, amit ráeresztünk az életünkre, mindenféle fogalmakból, mítoszmaradványokból, szimbólumokból, kiégett metaforákból és közhelyekből, előítéletekből, ismeretmorzsákból és mágikus formulákból összebarkácsolt tákolmány. Értelmező munkánk rendszerint csődöt mond, legalábbis kívánnivalót hagy maga után, ami kulturális apparátusunk állandó reparálására vagy korlátoltságunk kevély kimerevítésére ösztökél bennünket.

"Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi." (Nagy Gáspár: A pántos kapukon túl) "Néha dolgozom is, inkább olvasok. Az érvényesülés ördöge még mindig bánt. Aug. közepén Kolozsváron leszek" - írja Ferenczi Sárihoz címzett, "Carantec, la jul 20. 1914" keltezett levelében. Aha, Kolozsváron... És lesz.

Élő klasszikussá avatott írók számára nem létezik nagyobb veszély, mint a saját klasszicitásuk; kései műveik tétje, kérdése pedig egyre inkább az lesz, sikerül-e önmagukhoz képest megújulniuk. Az utóbbi években Kertésznek ez nem sikerült, Nádas egyesek szerint darabjaira robbantotta, mások szerint a semmiből építette újra önmagát; Esterházy az utóbbihoz képest finomabb elmozdulásokkal dolgozik, új könyvében mégis sikerül a saját árnyékát átugrania - méghozzá parádésan.