Tatár Sándor legújabb verseskötetének borítóján egy 72-es busz indul el törökbálinti végállomásáról a Kosztolányi Dezső térre. Ha ennek a képnek van többletjelentése túl azon, hogy Tatár is törökbálinti lakos, akkor valami olyasmi lehet, hogy hogyan lehet eljutni a peremről a központ felé úgy, hogy soha ne érkezzünk meg oda.
Ez a költészet mintha útközben lenne otthon, hasonlóan a könyv címadó metaforájához, a bejáró művészhez. A "lovászfiú, / akinek, amiért oly gondosan csutakolja le / minden alkalommal Pegazust, megengedik olykor, / hogy megjárassa a nemes állatot." Aki "nem egy tényező, nem te- / kintély és nem fémjelez semmit." A lírai én tehát alaposan lefokozza és felpofozza magát, még magát a tekintélyt mint szót is félbevágja a sor végén. A lírai hang folyamatosan maga ellen beszél, ezzel teremtve meg egy ironikus, abszurd szerep- és nyelvjátékos költészet közegét, amelyben pózok, elmozdulások, librettók, maszkok és relatív értékek vannak.
Az egyik ciklus címével: "áltörténésről, álszavakkal". Ezt a perspektívát Tatár tudatosan és filozofikusan mélyíti ki. A - belépő - című nyitószövegben Camus Sziszüphoszának részletét így kommentálja: "Munkára fogni az abszurdot - azt, hogy van lét és hogy mi éljük ezt a létet, annak ellenére (sőt, hihetnők, annak tudatában), hogy van halál - ez az egyetlen lehetőség." Majd egy összetett képpel szemlélteti térbeli és létbeli helyzetét: "építettem, mondjuk, ahogyan az elődeimtől láttam, egy malmot (a poézist), mintha bizony az abszurd holmi folyócska vagy pláne patak lenne, amelynek partja van s amely majd zokszó nélkül hajtani fogja kisded malmom kerekét."
Ettől kezdve Tatár (minimum) két malomban őröl. Nem egy, hanem kétfajta verset ír folyamatosan. A Bejáró művész ennek a két eltérő poétikának és versnyelvnek a kettős versenye, tétje pedig, hogy melyik beszédmód dominál, illetve, hogy a két forma hogyan hat együttesen. A Boltot nyitok című négysorosban fel is villant egy lehetséges kettősséget: "Akkurátusan rendezem be; / alkatomnak megfelelően. / Ide ológia. / Oda elégia." Az egyik verstípus szabályos formát követ, legtöbbször négysoros, keresztrímes strófákban vagy szonettekben. Ezekben a metafizikai dalokban a rímek már-már gyanúsan találóak, a dallam sanzonosan lendületes, a tartalom pedig legtöbbször valami bölcseleti reflexió szemléletes továbbforgatása. A Mint ki hagymát... című vers hat szakaszában hat darab hasonlatot talál az emberről, a hagymapucolástól a salátamosáson át a versírásig. "Mint aki már megint rossz verset írt, / de eldobni megint nincs ereje - / kudarcot beismerni sose bírt; / hogy foghatna hát tenni ellene?..." (24. - kiemelés az eredetiben.) Ezzel a zárlattal a vers, mint József Attila a kötetben megidézett, ügyeskedő macskája, kint is van és bent is. Szervesen folytatja a korábbi versmenetet és pillant vissza kritikusan kívülről a végeredményre, amelybe természetesen ő maga is beletartozik. Ezen a ponton válik a permanens önironikus ellenbeszéd Tatár költészetének okosan kitalált mentelmi jogává. Egy túlírtabb geg, egy erőltetettebb szóvicc esetében ez a lírai szerep lehetővé teszi, hogy önmaga untermanja legyen. Magának dobja fel a labdát: "ez a póz lesz a végső". (62.) Az ontológiai kuplékban szándékosan nagy téteket, komoly kérdéseket mozgat: "Az ember néha csüggeteg, / blazírt, rezignált, spleen-es, / A lelkének a csücske meg / Csak rossz reprókon színes." Ebből a szakaszból az is kihallható, hogy Tatárnak az idegen szavak rímhelyzetben különösen kapóra jönnek. Megannyi ziccer, a végén egy viccel.
Míg a dalokban Tatár szintetizálva felépít egy tetszetős és látványos konstrukciót az emberről, a világról, az Istenről, hogy aztán egy tréfával el is üsse az élét, a másik verstípusban éppen ellenkező irányú műveleteket hajt végre. Ezek a költemények leginkább szabad verseknek nevezhetők, melyekben nincsen rímkényszer és formafüggés. Ezek a darabok éppen analitikusságukkal, azzal, ahogyan a nyelvet, a nyelvi kliséket, reflexeket kritikusan elemeire bontják, hogy aztán más formában újra összeszereljék azt, a dalok ellenpárjai. Tatár azt demonstrálja az egyik szabad vers címével, "Hogy másról van szó": "A csapda, amelyet egy névszó állít(hat) - állít! - / nekünk, / könnyen elkerülhető (némi gyakorlattal), de mely partra száműz - ez itt a kérdés - / a józan óvatosság?" Tatár grammatikailag és tipográfiailag is fellazítja a versnyelvet. Kiolvadnak a mondathatárok, külön életre kelnek a megvastagított vagy kurzivált szavak, kapcsos és szögletes zárójelek kerülnek döntési helyzetbe, hipertextek kapnak új életeket. Az egész kötetet behálózzák például a számítógéppel, internettel kapcsolatos szójátékok. A leglátványosabb ezek közül minden bizonnyal az UGACC, @!? A szóviccek találati arányával ezek után stílszerűen lehetne kukacoskodni: valahogy mintha a dalok és a szabad versek lehetséges hibái, túlélezett csattanói ugyanarra a rugóra járnának. A rímes versekben a rímkényszer az úr, és emiatt bármilyen szó tótágast áll vagy megtörik indokolatlanul a sorhatáron. A már emlegetett 72-es busz mellett ilyenkor a versek is megérkeznek a Kosztolányihoz. A szabálytalan lírai daraboknál pedig egy beszúrt félsor rejtegető árnyékában egészen furcsa, gyanús szóelemek és szóalakok húzódnak meg egyszer-egyszer.
Ezzel együtt Tatár malmai jó minőségű terméket őrölnek. Költészete sokkal több, mint egy bohóc-szerep ügyes kötethaknija, pláne önparódiája, vagy költői technikák és intertextusok (elsősorban József Attila egzisztencializmusának halk és makacs jelenléte érzékelhető a versek mögött) travesztiája. Ez a költészet a korábbi, megrázóan szép kötettel, a Requiemmel együtt széles skálán jelzi Tatár filozófiai érzékenységét, verselési tudását és különös képalkotói technikáját. Ebben az ironikus-filozofikus költészetben, ahogy az egyik versben, Orpheusz követné Eurüdikét. Ez a fordított perspektíva találóan mutatja Tatár alkatát: "Egyikünk sem tudja, mi lesz. / Idő és erő most szembenállnak; / bár megtippelhetném, ki veszt, / s holnap ott kint milyennek látlak." Mintha több irányba is elindulhatna Tatár költészete, műfajban és hangulatban is, de ő továbbra is valami saját körben kíván mozogni. Ahonnét centrum és periféria nem eldönthető, hanem viszonyítás kérdése. Ahonnan van hová bejárnia.
Orpheusz Kiadó, Budapest, 2007, 80 oldal, 1200 Ft
