Kemény István (1925-2008)

  • Lengyel Gabriella
  • 2008.04.24 00:00

Könyv

Nem tetszene neki se az, hogy írok, se az, amit írok. Alig van nagyobb ostobaság, mint egy nekrológ. Beszélni egy emberről, kiknek is? Akik ismerték, azoknak felesleges, akik nem ismerték, azoknak meg hiába. Gyászmunka? Ha nem hallottam volna Keményt egy barátja sírjánál beszélni, most én sem szólalnék meg. Ilyen volt, a legkevésbé sem érdekelték a konvenciók, a formalitások, de sok engedményre hajlandó volt mások kedvéért, akiket szeretett, és ezt elvárta azoktól, akik szerették.

Nem tetszene neki se az, hogy írok, se az, amit írok. Alig van nagyobb ostobaság, mint egy nekrológ. Beszélni egy emberről, kiknek is? Akik ismerték, azoknak felesleges, akik nem ismerték, azoknak meg hiába. Gyászmunka? Ha nem hallottam volna Keményt egy barátja sírjánál beszélni, most én sem szólalnék meg. Ilyen volt, a legkevésbé sem érdekelték a konvenciók, a formalitások, de sok engedményre hajlandó volt mások kedvéért, akiket szeretett, és ezt elvárta azoktól, akik szerették. Azt mondta, elkerüli az önző embereket, ugyanakkor kevés önzőbb embert ismertem nála, a céltudatos, erősen élő ember önzésével. Jóllehet ennek a fordítottja is igaz: kevés önzetlenebb embert ismertem nála, az utolsó fillérét, az utolsó szabad percét megosztotta azzal, akinek szüksége volt rá. Igaz, figyelméért, törődéséért folytonosan meg kellett küzdeni, nem volt könnyű a tanítványának lenni. Én nem is tudom, hogyan lettem azzá. 71-ben, az első országos cigánykutatás kezdetekor valahogy hozzácsapódtam az alakuló munkacsapathoz, értelmiségi körhöz, képzetlen prolilány. Ez őt nem zavarta, inkább szórakoztatta, visszagondolva pedagógiai kihívásnak tekinthette együttműködésünket.

Váratlan, meghökkentő világokba vezetett be, melyekben olyan természetességgel mozgott, mintha mindig ott élt volna: cigánytelepek, városi szegénynegyedek, lerobbant gyári műhelyek, téeszek robotos brigádjai - a megközelítés azonos volt: megismerni és megérteni. Három szinten történt mindez, kultúrantropológiai szemlélettel (akkor persze még nem így neveztük), szociológiai/társadalomtörténeti szemlélettel, vagyis a tágabb - egyben társadalomkritikai - összefüggésekben elhelyezve, és a harmadik legfontosabb, a legtöbb tanulságot hordó szinten, az egyén megismerésén és megértésén át. Módszertanában az irodalomfeldolgozás, forrásfeldolgozás, feltáró interjú, megfigyelés és mélyinterjú egymást kiegészítő eszközök voltak. A legvarázslatosabb kezdet a mélyinterjú volt. Egyszerre ébresztette fel a másik ember iránti mérhetetlen kíváncsiságot, a másik ember mélyrétegeinek felbolydításán érzett felelősséget, és a másik ember életútja értelmezésének kötelességét. Máig az ő interjútervének alapját és beszélgetésvezetésének elveit használom, tanítom.

Egy idő után rám parancsolt, hogy menjek egyetemre. Nagyon humoros volt egy időben járni a 70-es évek bölcsészkarára és Kemény házi szemináriumára. Úgy éreztem magam, úgy is mozogtam az egyetemen, mint egy álruhás királylány. Kemény társadalomszemlélete - talán Sárkány Mihály és Székelyi Mária óráit kivéve - szinte mindent fölülírt, amit ott nekem előadtak. A házi szemináriumokon Hajnal Istvánon, Max Weberen, Szabó Istvánon, Szabó Zoltánon, Mérei Ferencen, Buda Bélán gyakorlatoztunk, hozzá Berne, Hoggart, Adorno.

Belém égette, hogy csak úgy vitázhatom érdemben, ha ismerem a másik érvrendszerét. Mikor hülyeséget mondtam, hagyta, hogy kifejtsem, majd elkezdett beszélni a valódi összefüggésekről. Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor az egyetemi írásbeli felvételin az egyik feladat az "1956-os ellenforradalom" okait kérdezte. Jézusom, hogy válaszolok én erre. Azt le nem írom, hogy ellenforradalom, és a forradalom okait sem írhatom le, ha azt akarom, hogy felvegyenek. Mit csinálna most a Kemény?! Szerencsére megtanultam, hogy x párthatározat y időpontban ezt meg ezt mondta, idézőjelben beidéztem a szöveget, és megmenekültem. Akkor elismerőleg rám hagyta, de most már nem vagyok benne biztos, hogy ő is ezt tette volna, lehet, hogy otthagyta volna az egészet. Más volt az egyéni elkötelezettsége, és más volt, amit tőlünk elvárt. Elmondott mindent 56-ról, saját szerepéről, a börtönévekről, elmondott mindent a remélt/álmodott társadalmi változásokról, de féltett minket a politikától, a nyílt ellenállásba sodródástól. Így mondjuk március tizenötödikéken otthon kellett maradnunk, vagy amikor elkövettem a magam egyéni politikai stiklijét, nem szidott, de hónapokig aggódó és szemrehányó volt. Mikor végül megkaptam a lezáró ügyészi figyelmeztetést Pogácsás őrnagy kézfogásával kísérve, hajtottam a 6-os villamost, hogy minél előbb elérjek hozzájuk, ahol feleségével várt, követeltem, hogy azonnal fogjon velem kezet, ez mosta le a Tolnai utcai kéznyomot a bőrömről.

Mire megszerveződött az itthoni ellenzék, ő már Párizsban volt. Nehéz elmondani, hogy távozása mit is jelentett, apám novemberben halt meg, Kemény februárban ment el, a két árulás összemosódik. Aztán apám maradt, ő visszajött, sokáig bajos is volt felfognom, hogy most melyik dimenzióban vagyunk. Idővel persze minden egyszerűbb lett, boldogan dolgoztam vele tovább, amennyire szüksége volt rám. Elmondhatom, hogy Keményen kívül én vagyok az az ember, aki Kemény mindhárom (1971, 1993, 2003) országos cigánykutatásában részt vett: szomorú dicsőségemet halottak magyarázzák.

Ahogy gyengült a szíve, fel kellett adnom azokat a halálábrándjaimat, hogy majd milyen szépen fog elbúcsúztatni. Megfordult a helyzet, nézd, írni kell rólad, rólunk, mit szólsz, hogyan csinálom? Mondj valami jó, végső ötletet.

Megkérdeztem tőle még a kezdetekkor, micsoda ő, mi az őÉ izé, foglalkozása? Hímezett-hámozott. Mi vagy, szociológus? Ezt válaszolta: "Az ember nem lehet annyira önhitt, hogy azt mondja magáról, hogy ő a társadalom tudósa. Inkább nem tudom, mi vagyok."

Neked ajánljuk